Utoljára sétálok haza (18+)

Utoljára sétálok haza tőled. Át a hervadó rózsalugas alatt, mely nyáron még tündökölt. Mindenegyes rózsa szirma az ég felé kiáltott, s én hallottam kiáltásukban mindazt, amitől egészen eddig féltem. Mindenegyes rózsa nekem szegezte tüskéjét, s elfordította felőlem a fejét. De sebaj, gondoltam akkor még. A rózsák csak rózsák, növények. Mit tudhatnak ők mindarról, ami az emberi létet övezi, s ami az embert olyan fájdalmasan nagyon emberivé… naivvá teszi?

Hát most haldokoltok. Megállok még közöttük, végignézni valamennyin. Megérintem egyikük szirmát, s az rögtön a földig ringatózik. Hát most már nem nevettek és nem is kiáltoztok. Pusztultok. Lassan felemészt benneteket egy örökké tartó enyészet, mely ellen tüskéitek, mit sem érnek.

Mélyre szívom a levegőt: füst keveredik a hajnal csípős illatával. Egy pillanatra megszédülök. Eszembe jut, mikor először léptem be hozzád. Frissen őrölt kávé aromája derengett a házban, és szantálfáé. Az a jellegzetes illat tán örökre az orromban maradt. Téged idéz mindig és mindenhol, beivódott a ruhámba, a hajamba, az emlékezetembe. Pedig mennyire gyűlöltem mindig is a füstölőket. Ádázul fogva tartják az ember gondolatait és emlékeztetnek.

A heverődön macska aludt. Hófehér bundáját hátrahagyta mindenhol, ahová csak feküdt. Őt is gyűlölöm, mert valahányszor fehér macskát látok, eszembe jutsz, és eszembe jut minden más is, amit felejtenék. A macska nyomán kibontakoznak előttem a fehér házfalak, a gerendás álmennyezet, a molyrágta szőnyegek, és a vitrinben a nippek, amiket még dédanyádtól örököltél… Nem is értem, miért mesélted ezt el nekem. Miért meséltél a családodról, az eltemetett kisállataidról… miért meséltél nekem bármiről is, ami veled kapcsolatos? A mi kapcsolatunk csupán a hálószobádig terjedt, ahol ronda fabábúk bámultak minket és én folyton úgy éreztem, hogy kiértékelik a teljesítményemet. Vajon elég jó voltam ezúttal? Vagy elsiettem, várnom kellett volna még rád? Eléggé viszonoztam, amit tőled kaptam? Nevetni támad kedvem… hiszen sosem kaptam tőled semmit, csak ígéreteket. Meglepően kreatív voltál ezen a téren mindig is. Néha már azt is elhittem, hogy az egyetlen vagyok a számodra… Drága kisasszony… én naiv barom. Mintha nem tudtam volna, hogy azért kedveled a szantálfát, mert a férfiakat juttatja eszedbe. Elérted, hogy valakit női alak kísértsen e jellegzetes illat hatására.

Hát isten veled, kedvesem. Nem kísértesz meg többé másokat. Egyedül számomra leszel hallhatatlan. Megmosolygom a halódó rózsákat, s már messze járok az utcádban, amikor még visszanézek a házad felé, mely lángokban áll. Fekete füst lengi be a környéket. Immár a vérvörös lángnyelvek emésztik tökéletes létedet. Elképzellek, ahogy még fészkedben ásítozol egy kellemes légyott után, kócos hajad az arcodba hullik, s igazán még észhez sem térsz, amikor megérintenek a lángok. Nyaldosni kezdenek, mint kábult szeretőid, kívánnak, befednek és végül örökre a magukévá tesznek. Így csupán számomra vagy már halhatatlan, és számomra is csupán a szantálfát és a hófehér macskát jelented.