Tükörkép

Önvallomás a múltból

Szemedbe meredek. Mélán bámulom fakó kékjét, mely olyan, akár a határtalan ég a tomboló vihar után. Nézlek, mintha még idegen volnál, mintha még sosem láttalak volna. Mintha nem sejteném titkaid, nem érezném vágyaid, és nem hallanám a gondolatokat, mik apró hernyókként kúsznak a fejedben, felfelé törve, várva, hogy pillangókká nőjenek.

Láttalak már, találkoztunk. Magamban őrzöm gyűrött képedet. Régi... nagyon régi. 

Hajad még válladat söpri, mint tavaszi zápor a nyíló mezőket, szemed ismerősen tekint vissza rám változatlan kíváncsisággal és óvatos tartózkodással... halovány ajkad, mi ritkán húzódik mosolyra, most is csak van, mint hervadó virág a vázában. 

Sápadt orcád, mint a rád tekintő Hold, tükrözi lelkedet. Vadság ül benned, szemedből is látom, menekülnél... kitörnél a szorító vasfogak közül, a rád erőltetett terhek alól... de egyre jobban lenyomják vállad, s végül, mint az igás szamár... maradsz... veszteg.

Ugyan, ne menekülj! Hiszen ismerlek! Láss engem, nézz rám, ne tégy úgy, mintha te nem tudnád, ki vagyok! Te is emlékszel rám. Mint üvegcserepek a kövek között, úgy várnak emlékeid is, mélyen... benned, elszórva. De nem hagyod őket feltörni, emlékeztetni önmagadra. Pedig ott lapulok köztük én is, valahol. Tán félsz tőlünk? Riaszt a gondolat, hogy szíved tán darabokra hasíthatják a megtört szilánkok?

Legalább éreznéd, hogy van szíved!

Fájna? - Nem tagadhatnád le, hogy élsz!

Emlékeznél mindenre, jóra és rosszra, amit tettél? - Senki sem tökéletes, mind hibázunk... emberek vagyunk.

Nézz rám! Megint menekülsz. Nem látsz engem? Tán a múltad elől próbálsz elrejtőzni ennyire? De hiszen, az már elmúlt. Vagy talán félsz a jövődtől, hogy romokként hever majd előtted minden, amit még fel sem építettél? Bolondság...

Nem nézel rám, nem mersz a szemembe nézni... legalább előttem ne szégyelld könnyeid, mik könnyű pilláidon hintázva kacagnak. Nem téged nevetnek... csupán boldogok. Néhány másodperc az élet számukra, nincs idejük sírni és borongani, mint az esőfelhők. Hallgasd meg őket, mielőtt örökre letörölnéd.

Látod... eddig éltek.

Nem figyelsz a pillanatokra, mik körülötted múlnak. Messze jár képzeleted, valahol, ahol már ledőltek a falak, ahol már csak a kopár puszták kiáltanak minden letörölt könnyedért. Messze, fenn a magas bérceken, ahol még csak nyár van, de te már várod a telet. Az esőfelhőket, mik hozzák az enyhülést, és elmossák mindazt, ami fáj. A madár még csak fészkét építi... de te már azon töprengsz, miként neveli majd fel a fiókáit.

Most se hallgatsz rám! Én itt vagyok. MOST! Ebben a pillanatban, s te megint elkalandoztál térben, időben. Járatlan, még ki nem taposott ösvényeken vágtatsz, vad vizek vezetnek, állatok követnek, de valójában fogalmad sincs arról, merre jársz, hol vagy most és mikor. Mint a hótakaró, mely elfedi a védtelen vándorok nyomát, de magában megőrzi emléküket, míg a Nap fel nem melegíti, s nem hagy mást, csupán a hónak is az emlékét, pattogó másodperceid úgy temetik be lassan a nyomokat mögötted. Ki utánad kutat nem biztos, hogy megtalál, s te nem is hagysz magadról árulkodó jeleket, mert félsz. Mert nem vagy hajlandó még most sem rám figyelni! Nézz rám! Láss engem! Én ismerlek téged a legjobban, s te előttem is titkolni próbálod mindazt, ami benned él. Letűnt korok romjait járod be, mintha újjá építhetnéd a kőtörmelékekből a várost. Elmerengsz a távolban, keresed az utat a horizonton, mintha ott állnál már, mintha már az életed múlna a döntésen.

Állj meg! Állj meg néha pihenni is! Néha érdekeljen mindaz, ami pillanatnyilag körülölel téged. Hallgasd csak: lomhán potyognak a vízcseppek a kagyló aljára. Ők se térnek vissza többé. Nézd, hogy csúszdáznak végig a porcelánon, hallgasd, ahogy csilingel vékony nevetésük... mint a játszó kisgyermeké, kinek még fénylik az Üveghegy, és a Hétmérföldes csizmával a lábán álmodik. A kisgyermek még nem néz a róna határába, mely oly messze van tőle... miért is érdekelné? Majd, ha odaér, szemügyre veszi. De nem figyeli azt sem, milyen por ülepedett le lába nyomában. Amíg nem koszos a cipőcskéje, nem törli meg. Nehogy elkopjon. Ő még tudja, mi számít igazán.

Ne nézz így rám! Ne rágódj az elhullajtott könnyeken! A fehér falu parasztház se töpreng azon, miért is nem épülhetett ő egykor kastélynak, melyben cselédek sertepertélnek naphosszat, ahelyett, hogy egerek rágnák öreg gerendáit. Te se azon pazarold könnyeid, miért vagy most az, akivé lettél.

Láss engem! Merj rám nézni, és merj a jelenben is sírni... ne légy olyan, mint amott a pók a sarokban, ki ezüstös hálón ringatózik... A légy épp úgy megteszi, mint a cserebogár.

Végy levegőt, lélegezz!

Folyton menekülsz, hol előlem, hol mások elől. Én megértem. Én ne érteném? Tudom, nincs ember, akit tisztelni mernél, nincs olyan, akit csak egy kicsit is közelebb tudnál engedni magadhoz... mert engem se mersz elfogadni. Félsz tőlem! Pedig benned él még a kisgyermek, aki mosolyogva néz vissza... de nem elmélkedik, hanem integet, nem tudja miért... integet. Szemléli a világot maga körül, kíváncsian, mindenre nyitottan, s kitárt karjával, mintha felölelné a mindenséget, mintha repülne, mintha mindent magába ölelne. Kedvességgel, szeretettel... játszva az új tapasztalatokkal. Próbálj kicsit emlékezni... szedd össze a cserépdarabokat és emlékezz! Láss! Élj, és bízz!

Láss engem! Úgy, ahogy itt vagyok... ebben a pillanatban...