Teliholdkor

Egy szép, teliholdas éjjelen esett meg e furcsa történet. Magányos dombon, egy magányos ház állt, hol egy idős ember lakott a lányával és az unokájával. A világ minden búja-bajától megrögzötten óvva, a kislányt soha nem engedték ki. Nem láthatta még a fákat, nem szagolhatott virágot, s nem kergetőzhetett pajtásaival az esőben. Vágyta látni a világot, ám hallgatott szülőjére és nagyapjára. Sosem merészkedett ki a szabadba. 

Egy szobában élt, mely tökéletes mása volt a valódi természetnek, s jobb híján a falra festett erdőt csodálta mindennap. Az ágak között a kakukkot, az odúban a baglyot, a fészkekben az apró dalos madarakat, kik sosem énekeltek, és sosem mozdultak, bármeddig is nézte őket a lány.

Mikor elunta a merev sűrű bámulását, az ablakon túli lombokat pásztázta. Messze volt ugyan a háztól az erdő, de odakint minden változékony volt; minden mozgásban volt állandóan, s ez roppantmód csábította a gyermeket.

E teliholdas éjjelen is ott állt az ablaknál, s az erdőt nézte. Behunyta szemét, elképzelte, milyen érzés lehet, ahogyan a szellő megérinti az arcát, a puha fű a talpát, milyen hangja és illata lehet az erdőnek. Simogató volt, ahogy elképzelte, ám ez már nem volt elég. 

Tudni akarta!

Kipattant a szeme, és felvisított. A ház omladozva dőlt kétfelé mögötte, már csak egyetlen fal állt előtte az ablakkal. A lány elhallgatott. Egy határozott mozdulattal meglökte, s ledöntötte az utolsó falat is, amely még útjában állt.

Hálóingben, mezítláb futott az erdő felé. A tüdeje megtelt a fák illatával, szíve pedig kalandvággyal. Az erdő szélén aztán megállt. Visszanézett. A ház romjai eltűntek, fű borította a helyét. 

Újra az erdő felé kémlelt; a ház tűnt fel előtte. Szomorúan nézte őt, s nyitogatta felé ajtaját. A kislány ismét becsukta a szemét. Háromig számolt, erősen könyörgött magában, hogy engedjék tovább. De szakadék tátongott előtte, mely kényszerítette, hogy térjen vissza a házba. A lány azonban soha többé nem akart visszamenni az élettelen falak közé. Leugrott. Zuhant és zuhant, egyre sebesebben, már azt hitte, sosem éri el a szakadék alját, míg nem puha ágya felfogta őt.

Kétségbeesetten ugrott fel. Ajtót vagy ablakot keresett, ám a ház ezúttal szorosan köré épült, nem hagyott számára kiutat. Hatalmasat kiáltott ekkor, mire lámpa gyúlt, s édesanyja hófehér arca jelent meg előtte. A lány megijedt a reszkető nőtől, nem hasonlított az anyjára. Vézna volt és sápadt, beesett szemei szinte eltűntek üregükben. Bőre fakó fátyolként lógott rajta. Kirontott az idegen nő mellett, ám ekkor újfent az erdő szélén találta magát. A ház eltűnt. 

Bemerészkedett végre a sötétségbe.

Neszezés zaja csapta meg a fülét. Feszülten figyelte, merre halad tovább, de alighogy hallgatózni kezdett, a motozás abbamaradt, s egy bocs pislogott ki a levelek alól. A bocs megindult előtte, befelé az erdő mélyére, ő pedig jobb híján követte. Barna bundája hullámzott a testén, s csak hatalmas tappancsai csaptak némi zajt, amikor újra meg újra földet értek. 

Egyre beljebb vezette őt a sűrűbe, a lány pedig egyre gyorsabban loholt mögötte. Aztán egyszerre kiáltozások törték meg az erdő csöndjét, a bocs hirtelen elterült az avarban. Kutyák csaholtak, vadászok jöttek. A lány ijedten ölelt át egy fát, remélte, hogy nem veszik észre.

Hátra hagyva végül a vadászokat, egyedül hatolt mind beljebb és messzebb az erdőbe. Rég elvesztette már a hazavezető utat, de nem is kereste többé. A hold felhőkkel takarózva nézte őt, ő visszanézett rá nagy, barna szemeivel. Keskeny sugarát követte, mely kivezette az erdőből. Ezúttal már csak rajta állt, visszatér-e a házhoz, amely éppen ott állt a dombon, ahol mindig is...

Finomságok illata szállt a házban. Édesanyja egy megrakott tálcával benyitott hozzá, az illatár beszökött az ajtón. Ám a tálca kiesett a nő kezéből. Csilingelve-csörögve törtek össze a porcelánok, s e felforduláshoz még kíséretet adott a nő sikolya is. Az idős ember is befutott akkor, de döbbenete megállította a nő mellett.

Immár ketten nézték szótlanul az ablak előtt álló, kitekintő medvebocsot.