Pályaudvar

Cseh Tamás Váróterem című dala után szabadon

Nehezen morajlik egy vaskerék, a neonlámpán légy köröz, a hangszóróból rekedtes női hang közli a következő járat érkezését. Szavai visszhangoznak az üveglapok, vasgerendák és betontömbök között. Nem is igazán értem, amit mond. Távolinak tűnik minden, és homályosnak, mintha egy füstüveges ajtón keresztül bámulnék a világba.

Néhány galamb már kitartóan járja a peronokat morzsák után. Legtöbbjük még egy gömbölyű tollkupacként gubbaszt mozdulatlanul a kiszögelléseken. Természetes díszei egy hatalmas, ódon épületnek. A vonatzaj sem ébreszti fel őket. Tán éppen attól érzik magukat otthon. A szomszédos padon mellére ejtett fejjel egy bácsi hortyog. Megtömött szatyra az ölében, két karjával úgy fonta át, mintha gyermekre ügyelne.

A vágányok elhagyatottan futnak ki az éjszakába. A pályaudvar gyenge fényei, alig néhány méteren követik őket. Csupán két vonatszerelvény áll bent. Csöndesen várakoznak az indulásra. Ablakaikban alig látni egy-két sziluettet, ahogy rendezkednek a kabinokban. Felállnak, leülnek, kimennek, visszatérnek. Szeretnék már ott ülni én is.

Elnézem őket, ahogy lassú vontatottsággal mozognak, közben érzem, ahogy a vállad megrándul a vállamnál, és a fejed is megmoccan. Rád pillantok, te is felnézel. Elmosolyodsz, és fáradtan megcirógatod az arcom. Visszahajtom hozzád a fejem.

Órák óta ülünk már egymásnak dőlve, s hol én fekszem a te válladon, hol te az enyémen. Véget nem érő éjszaka. A vonat késik. Órák óta már, de valójában csak tizenhét perce. Ismét visszhangozni kezd a pályaudvar, amikor a nő unottan beleszól a mikrofonba; hamarosan befut a vonatunk.

Megrázkódom a hűvöstől, mely beszökik a fél fedett épületbe. Felébredek tőle. Tisztulni kezd a világ. Beszűrődik a város ébredező búgása. A vágányokon túl egy gyenge fénysáv gyúl a horizonton. Kalauz biceg el előttünk. Ránk néz egy röpke pillanatra, s halad tovább az egyik szerelvény felé.

Sűrű gőzt ereszt ki magából a vonat, hangosan fújtat, aztán megindulnak a kerekek, mély susogó hanggal, és a masina kigördül a pályaudvarról. Ekkor éles hang hasít át a hajnalon. A távolból jelez a vonatunk, s néhány perc múlva meglassúdva begurul, majd megáll.

Tucatnyi turista álomittas tekintete száll le. Bőröndöket, táskákat, bicikliket cipelnek magukkal, s mihelyt szerterebbennek az új városban, mi is kinyújtóztatjuk a tagjainkat. Megrázzuk magunkat és hátizsákkal a hátunkon, felszállunk végre.

Fülledt meleg dereng a kabinokban és a folyosón. Választunk egy zugot, bepakolunk, s azonnal ablakot nyitunk, csak egy rövid időre. Te felteszed a hátizsákod a csomagtartóba, én az ülésen hagyom. Jó lesz párnának, míg megérkezünk. Tizenkét óra az út. Úgy érzem, menten álomba tudnék merülni.

Kibámulok az ablakon. Mintha a hajnali négy óra mindenkit felébresztene lassacskán. Diákok gyülekeznek több csoportban, a galambok rendre leszállnak a kiszögellésekről. Ideje reggeli után nézni. A hortyogó bácsi térdére támaszkodva pislog már.

Alig fél órát vár a vonat, felszisszen és meglódul. Elmarad a peron, majd az oszlopok, s végül a pályaudvar. A horizonton már élénkül a fénysáv, de még mindig álmosan nyújtózkodik, s a hold is fent van még.

Feléd nézek, engem nézel. Ragyog a tekinteted, az utazás mámorában égsz, akárcsak én. Látom rajtad, hogy újra gyermekké válsz. Látni akarod az elhaladó tájakat, embereket, városokat. Tudni akarod, mi vár ott, ahová érkezel. Ugyanakkor látom rajtad a hajnali út különös romantikáját, s ugyanettől az érzéstől vezérelve felállok magunkra zárni, és elfüggönyözni a kabinunkat.

Szelíden mosolyogsz, egy szót sem szólsz. Csípőmre fogod a kezed és magadhoz húzol, aztán csókba fullad e hűvös, tavaszi reggel, mely beszökik a résnyire lehúzott ablakon. Belekap a hajunkba és libabőrösek leszünk tőle. Mindez pedig még inkább összebújtat minket, s már félmeztelen öleljük egymást hangtalan, mire az első sugarak felbukkannak a távolban.