Nancy és Mihály bá

A beáradó délutáni fény lágy aranyrajzolattal vonta körül a lány vonásait. Mozdulatlanul állt az ablak előtt, és bámulta a távoli dombokat. Még sosem járt a Philipben, nem is igazán lett volna miért odamennie, s az öreg Mihály bá' tiltotta is attól, hogy betegye oda a lábát. Ám már felnőtt nő volt a lány. Annak az egykori kislánynak, aki tíz évvel korábban Lottinak hála betért a Bocsba, szintén egy olyan helyre, ahol semmi keresnivalója nincs egy tizenéves fruskának, már nyoma se volt.

Hosszú, barna haja copfban volt hátra fogva, arcának szelíd vonásai szabadon íveltek, gesztenyeszín szeme elrévedt valahol a messzeségben.

Mihály bá' kinyújtotta felé a kezét, mintha csak tenyerébe akarná fogni a lány arcát. Nancy lassan felé fordult. Az arca felé nyújtott kéz megállt a levegőben, mögötte egy szempárt látott ködösülni. Az idős férfi összezárta öklét, és visszahúzta a kezét, hogy letöröljön egy könnycseppet.

• Bocsáss meg ennek a vénembernek, akinek annak idején épp úgy másé volt a szíve, miként a tiéd is messze van innen.

Nancy elmosolyodott. Odalépett az öreghez, és megölelte, Mihály bá' pedig szorosan a karjaiba zárta a lányt. Szipogott egyet, majd elengedte.

• Büszke vagyok arra a nőre, akivé lettél – mondta. – Most menj! Ne is lássalak itt többet! Éld az életed!

Nancy pedig szót fogadott. Szinte galoppozva tűnt tova az öreg irodájából…

Mihály bá' kinyitotta a szemét.

A tűzrakó térben már csak parázslott a fa. A nappaliba kellemes meleg szorult be. Az asztalon az esetlen kisfenyőn villództak a fények, amik megfestették az öreg Mezzúr könnyeit, mik egy eltemetett élet boldogságát és gyászát elevenítették meg. Megsárgult fotót szorongatott a mellkasán.

A kúriában kongott a csönd. Odakint nagy pelyhekben hullt a hó, akár a mesében, az otthonokban karácsonyi nótákat énekeltek vagy hallgattak, mialatt a család körülülte a fenyőt közös ajándékbontogatás céljából. Csak az öreg Mezzúr Mihály szíve s ajka remegett csöndesen, mert messzire vágyódott, s tudta azt, hogy eljött az idő. Az üzenet célba ért, s feladójának kiléte felől se voltak kétségei. Így hát készakarva választotta ki az unokájától ajándékba kapott konyakot a bárszekrényből, utolsó ünnepi tósztra.