Mint a csalogány

Megjelent: 2011. Novum Pro - Életgyümölcsök c. antológia

Tavaszba fordult a világ, s vele együtt minden erdő zöldbe öltözött. Virágillatú rétek, madárdal színezte völgyek, s a tenger hullámzó, csillogó kékjénél is tisztább égbolt jelezte a tél távozását. Apró élet jelent meg minden bokorban, minden fán és fűszálon. Nagy, éhes szájak tátongtak csivitelve apró gallyakból font rejtekeken, vörös bundások kergetőztek a bokrok alatt, és hosszú fülecskék tűntek fel a sűrű aljzatban. A masírozó hangyák, szorgalmas méhek, kecses léptű őzek, és a többi erdei teremtmény között azonban feltűnt egy másik kicsiny élet is. Nem voltak hosszú fülecskéi, nagyobb volt a rókafiaknál, nem volt belőle több, csupán ő maga. Nem hasonlított egyik erdőlakóra sem, de amikor énekelni kezdett, mintha maga a csalogány dalolt volna, meleg éjszakákon.

A cinege felszállt az egyik ágra, és leszólt hozzá. Vékonyka kis trillázó hangjára mosolyba fordult az erdő is. A gyermek kíváncsian nézte, s mikor az apró madár elhallgatott, válaszként a cinege nyelvén szólalt meg. Hangja ugyanolyan vékonyan csiripelt, s a madár meglepődve figyelte, majd bekapcsolódott az énekbe. Melléjük szálltak sorban a vörösbegyek, őszapók és a rigók is. A fák virágba borulva hallgatták őket, s az állatok szíve boldogsággal öltözött fel.

A reggeli harmatcseppek aranysugárban fürdőzve kapaszkodtak a fűszálakon, míg anyácskájuk haza nem hívta őket.

Öreg, elnyűtt bakancspár lépkedett csöndesen az erdő fái között. Egy idősödő, göcsörtös ujjakban végződő kéz simogatta a fenyők, nyírek, tölgyek bölcsre öregedett törzsét. Sűrű szemöldök alól két, sokat látott szempár tekintett az ég felé a madarakat figyelve. A kis cinege leszállt az ágra, belekezdett a tavasz nótájába. Az öregember csodálattal nézte, és hallgatta a kismadarat, ki büszkén és szívből zengte dalát. Valahol a távolban magát szólongatta a kakukk, de hangja nem ért fel a cinegéjével.

Egy újabb vékonyka hang szólalt meg, s az öregember háta mögé pillantva, észrevette a kislányt. Nem törődött az emberrel, őt a cinege hívta. Az öreg elkerekedett szemmel figyelte a két kis lény társalgását, de leginkább a gyermek hangja hatotta meg. Mikor a cinegének máshol akadt dolga, az ember halkan odaszólt a lánynak.

- Hol vannak a szüleid? - a gyermek azonban nem felelt, csak mosolygott nagy, kerek szemeivel. Az öreg kinyújtotta felé a kezét, mintha hívná, a kislány pedig odalépegetett, és megfogta.

A madarak összegyűlve hangoskodtak, a nyulak rémülten szaladtak a mezőn, a fák hajlongva jajgattak. Az erdő hívta, próbálta marasztalni, de a kislány ment... be a faluba. Mosolygó tekintettel fürkészte az idős bácsit, kinek nagy bajusza volt, és fehér haja.

Bakancsaikra száz meg száz apró harmatcsepp telepedett, mire megérkeztek. Ott aztán, sok ilyen bajuszos, fehér hajú ember volt. De voltak akkorkák is, mint a kislány, meg nagyobbak is. A falu apraja-nagyja összesereglett a talált gyermek hírére. Mindenki egyszerre beszélt hozzá, de ő nem szólt, nem is tudott, hiszen a madarak és az erdő nevelte. A nagy hangzavarban ismerős hang ütötte meg a fülét. A cinege ott hintázott az ágon, és őt szólongatta. A lányka átvágott a tömegen, odament hozzá, majd ő is kitárta aprócska torkát és dalolt. A tömeg elcsendesedett és meghatódva, ámulva hallgatták a gyermeket, kinek hangja tisztább volt a hegyi források vizénél.

Többet senki nem kérdezte tőle, hol vannak a szülei, honnan jött. Hangja elárulta, ő az erdő szülötte, s a madarak gyermeke.

Éjszakánként a cserfa alatt üldögélt, és dalolt a csalogánnyal. Figyelték a csillagokat, melyek apró tekintetekként hunyorogtak az égbolton, és zengték éneküket. A falubeliek mély álmukban is az éji zenét hallgatták. A gyermeket, csodálatos hangja miatt a falubeliek úgy emlegették, a kislány, aki úgy dalol, mint a csalogány. Nyári éjeken a tücskök ciripelve köré gyűltek, a mókusok a tölgy ágai között hintáztak, s két kóbor kutya is ott üldögélt mellette, ő pedig csak fújta-fújta a nótáját a csalogánnyal.

Egy napon aztán, az emberek látványosságként kezdték énekeltetni a falu főterén. Kalitkákba zárt madarakkal dalolt, kiknek nem volt őszinte az énekük. Hangjuk is rekedtes volt és megfáradt. Nem a természet szólt lelkükből dalukon keresztül, hanem a fájó rabság és szárnyalhatnék. A kislány hétről-hétre egyre szomorúbb lett, és elveszítette hangját. Nem akart már dalolni, nem akart a faluban élni, egyre inkább vágyott vissza az erdőbe, mely azóta színesre öregedett bánatában. Csak ült a dombocskán a tölgyfa alatt, és sírt. A két kóbor vigasztalóan odanyomta nedves orrát a kezéhez; a tücskök hallgattak, a csalogány dala halkan szólt.

Ismerős hang rémlett föl a múltból, csengett a fülében. Felnézett az emberek válla fölött, s megpillantotta a cinegét, amint az égen száll. Amióta a faluban élt, nem láthatta kis barátját, ő nem járt be a faluba. Leszállt a kislányhoz, és szólongatta. Hívta, hogy térjen haza. A kislány szíve pedig örömmel telt meg, s vidáman énekelt a cinegével.

Az emberek ismét köré gyűltek, és hallgatták. Mikor azonban a gyermek elindult az erdő felé a madarat követve, a tömeg felmordult, és elállta útját. Nem akarták elengedni. De a lány nem akart maradni. Már nem érezte jól magát. Haza akart térni.

Hangosan felkárogott az égbe, mint egy kétségbeesett varjú, s a két kóbor is feltűnt. Segítségére siettek, próbálták menteni hangos csaholással oszlatva a tömeget. A cinege ijedten csivitelt, a kislány szabadulni próbált, a kutyák acsarkodtak, de a tömeg nem engedett. Mindenki odagyűlt a térre, hogy megakadályozzák a gyermek szökését, mindenki, kivéve az öregembert. Ő búsult. De egyedül mit is tehetne érte? Ha odamegy, a tömeg talán maga alá gyűri, de ha nem segít, a kislány lesz a nép áldozata. Nem számolva a következményekkel, berontott a tömegbe és félreállított mindenkit, aki gátolta a lányt. Sikerült néhány pillanatig feltartania a tömeget. A gyermek szaladni kezdett, nyomában a kutyákkal, fölötte a cinegével. Felszaladt a dombra, de a cserfa alatt összeesett, és az erdő megőszült. A cinege rekedten felsivított, apró teste a lány mellé hullott.

A falunépe körbeállta a dombot, és összekulcsolt kézzel, lehajtott fővel hallgatta a papot, aki örök nyugalomra helyezte a kislányt, ki úgy dalolt, akár a csalogány. Szívük mélyén sajgott a tudat, hogy a gyermek önzőségük miatt fekszik a cserfa alatt. Az erdő megnémult, és elárvult. Fáinak ágai összefonódtak, leveleik elszenderülve aláhulltak, s elterültek a földön.

A temetés után a két kutya égnek emelte orrát; zokogva üvöltöttek a magasba. Akik ott állva hallották őket, könnyezni kezdtek gyászénekükön. A két kóbor szívszakadva sírt az égnek. Fájdalmukban lábuk mélyre gyökerezett a talajban, mellső lábukkal az ég felé kapaszkodtak, s bús lelkük egyszeriben szomorú fűzekké vált a lány sírja fölött, s akik ezt látták, ámultukban megnémultak, hogy soha el ne mondhassák.

A két fűz azóta is ott hullajtja aranykönnyeit a cserfa mellett, és senki se tudta elvonszolni onnan őket, s kivágni sem hagyták magukat. Minden éjjelen visszaváltoznak kutyákká. A dombtetőn, a csillagok alatt vonítanak a csalogány gyászos éneke kíséretében, aki egy másik, virággal benőtt síron ül a domb aljában.

A falubeliek pedig azóta is csak a kislány hangját hallják a madarak dalában, mely ott csöng fülükben nemzedékek óta minden tavasszal, amikor az erdő virágba borul.