Mindenkori népmese

2022-ben különdíjas a Veresegyház városi irodalmi pályázaton.

Hol volt, hol nem volt, valamikor példa erre biztosan volt, mert bár ez nem egy szokványos mese, azért az már sokszor megtörtént, hogy ama ifjú, kinek éppen csak kiserkedt kicsiny szakálla, oly mély kétségekkel áhította édesapja bölcsességét, hogy azon még a legszigorúbb atyai szív is megesett.

Így volt ez az ifjú Pállal is, aki napokig csak úgy jött és ment a kis döngölt padlójú házacskában, mint a kutya, ha nem lelé dolgavégzésének helyit, aztán meg gubbasztott a tornácon, mint a kivénhedt tik az udvarban kopasz farháttal, hogy édesapja már csak odalépett hozzá, kikémlelni, mi nyomasztja oly nagyon.

• Tán, fiam, hideglelés bújt beléd, hogy egyszer kóricálsz, másszor kuksolsz. Nem jó jel ez a jószágnál se! Dugd ide a homlokod! - Hát az öreg érezte, hogy nem fejből származik a baj. Úgy hát leült Pállal a lócára, sejtvén, hogy itt bizony másutt kell keresni a gondok gyökerét. - No, fiam, azt látom még az én vén szemeimmel is, hogy tégedet gond gyötör, de még, ha fehérnép is van a dologban, megoldjuk. Ne búsulj semmit!
• Jaj, édesapám! - legyintett Pál. - Nem ilyen természetű az én gondom. - Azzal elhallgatott, s hallgattak mindketten még egy ideig, de minthogy az öreg nem faggatózott, Pál végül előadta magát. - Tudja, maguknak nem volt semmijük abban a világban, aminek én már csak töredékét ismerhetem. Kendék gyalogszerrel jártak iskolába, nem volt kéznél mobilkészülék, ha át akarták hívni a komát egy kupicára, s nem úgy volt az se, hogy az ember csak bement a Lidlbe, és leemelte a stelázsiról a neki tetsző portékát.

Az öreg elmosolyodott tekintélyes pörgéje alatt, s meglapogatta az ifjú Pál hátát.

• Nem volt nekünk semmi hasonlónk, de lád', csak felnőttünk valamiként. Felnevelt bennünket a róna s az erdő, no meg persze a táncház és a baksus. - Egy pillanatra az öreg szemébe költözött a legénykori huncutság, majd a vonásai ismét megereszkedtek. - Jó idők voltak azok! Szépek! Maradandót alkottak, hisz tenmagad is a piacra jársz, ha jó töpörtyűre vagy kecsketejre áhítozol, s nem veted meg hozzá a friss póréhagymát se.
• Épp így, de látja, édesapámtól mindig azt hallom, hogy milyen jók voltak azok az idők, de mégse átkozza a jelenkort. Nem neheztel a változásokra, amik felülírták azt, ami volt, s nem bánkódik afelett se, hogy a jó idők elmúltak.
• Nem - felelte egyszerűen. - Lennék újra gyermek, balga ifjú, mint bárki, aki már öreg csont, csak akkor még nem ismerhetnélek tégedet, sem testvérbátyádat, sem pedig édesanyádat.

Most Pál mosolyodott el szeretetteljesen, hanem, azért csak nem hagyta nyugodni a kérdés.

• Jó időnek véli a mostanit is?
• Jónak. - Kétség ráncolta az ifjú homlokát, ezért az öreg megtoldotta gondolatát. - Tiszteled-e őseidet? Dédanyádat s dédapádat, ellenére annak, hogy nem ismerted őket?
• Természetesen, tisztelem!
• Gondolsz-e még nagyapádra s nagyanyádra, s fakad-e könny szemedből, mikor eszedbe jut orcájuk, szemük, kezük? Mikor elébed idéződnek mindennapi dolgaik: a vitrinben őrzött étkészletek az ünnepekről, a faliszőttes a hálóban, az öreg rádió, mi délben fújta a nótát, a kert a ház mögött, s benne nagyanyád kötényben, kapával, s nagyapád a kutricában, amint a maglót eteti?

A fiú letörült egy könnycseppet, s bólintott. - Természetesen.

• S tán nem szeretsz-e engemet és jóanyádat is ekképpen? S nem fogod-e szeretni, ha lehet, még erősebben gyermekeidet?

Az ifjú most már csak bólogatott könnyezve.

• No, hát ez úgy van fiam, látod, hogy a jövő nem írja felül, ami volt, s a múlt szeretete nem gátja a jövőnek, hanem éppen a lehetősége.