Liza, Ottó és Othello

Langyos fuvallat szökött be az ablakon, meglibbentette a fehér függönyöket, a férfi kezében tartott papírlapokat és a nő hosszú, barna haját. Aztán kiszökött az ablakon, és nem hagyott maga után mást, csupán a tavaszi zápor és a nyíló virágok illatát.

• Figyelt a kérdésre, kedvesem? – A középkorú férfi a nő zavart arcát vizslatta. Nő. Húszas éveinek elején járhatott, még előtte állt az élet. Csinos volt és bájos, csak a szeme körül éktelenkedő fekete karikák és reszketeg mozdulatai csúfították el. – Liza, kérem, meséljen arról, amire emlékszik.
• Minek? – Liza lehunyta a szemét. Ujjaival a szék karfáját szorította, így próbálva elnyomni keze remegését. – Minden héten ugyanezt kéri tőlem. Meséljek arról, amire emlékszem…
• Ez a terápia része – szögezte le szelíden a férfi.
• Hogy ellenőrizze, mennyi mindenre emlékszem még, amire nem volna szabad?

A férfi felsóhajtott, megdörzsölte az orrnyergét, majd ismét a nőre nézett.

• Kérem, ezt már megbeszéltük. Senkinek sem áll szándékában erőszakkal itt tartani magát. Senkinek sem érdeke, hogy elfeledje a múltját. Kérem, működjék együtt.

Liza tekintete réveteg volt. Elveszett valahol az asztalon álló vizespohár és a fekete-fehér, absztrakt mintás szőnyeg körül, s hirtelen a jól fésült, sötét hajú terapeuta helyett egy rendezett, búzaszín haj magas, elegáns külsővel állt előtte egy dohos tömbház egyik lakásában. Kopott szőnyeg hevert a nappaliban, amin az össze-vissza csíkok és négyzetek nem alkottak semmit. Üveg asztalka állt rajtuk, azon borospoharak és egy vizespohár, benne narancslével.

• Várunk valakit? – érdeklődött Liza tekintetét a kopasz férfira szegezve, aki látszólag nagy üggyel-bajjal igyekezett kellően otthonossá tenni a lakást. Bár Liza nem szívesen ismerte be önmagának, de a lakás legfeljebb akkor válhatott volna kellemessé, ha kiszakítják ebből a betonrengetegből, amelynek a közepére épült, és felhúzzák valami sokkal élhetőbb helyen.
• Igen, de ez meglepetés! – Ottó ideges volt, amit egy mosollyal próbált leplezni, ami inkább hatott vicsorgásnak. Rá se nézve a nőre, pakolt tovább.

Liza lerogyott a műbőr fotelbe. Akkor ocsúdott fel, hogy szinte már véresre kaparta a körömágyát, amikor a másfél éves kislánya, Lora odatotyogott hozzá, és megfogta a kezét. Az ölébe vonta a gyermeket, és nem akaródzott többé elengednie őt, hogy kedve szerint kússzon-másszon a lakásban.

• Kit vártak, aki ennyire izgatottá tette a párját? – A terapeuta lágy hangja visszazökkentette Lizát a jelenbe.
• A főnökét, azt hiszem – felelte.
• És milyen ember volt a főnöke? Le tudná írni?
• Nem is tudom. Megnyerő. Jól öltözött. Világos, szőke haja volt, mindig világos zakóban és öltönynadrágban járt. Kellemesnek találtam.
• És hogyan viselkedett magával, amikor Ottó bemutatta neki?
• Mint egy úriember – ismerte el ámulattal. – Kezet csókolt és bókolt. A kislányom felől érdeklődött. Azt mondta, bármire szükségünk van, szóljak. Érdeklődött a múltam felől… hogyan lehetek ennyi idősen özvegy, hogyan találkoztam Ottóval…
• Mondja, kedvesem, egy ilyen szép nő, hogy lehet máris özvegy? – Othello mélyen Liza szemébe nézett, ám a nő nem állta az átható, világoskék szempárt. Zavarában elkapta a tekintetét, és szendergő kislánya arcába menekült.
• Azért jöttünk át Magyarországra, hogy jobb életet biztosíthassunk a kicsinek, de az édesapja… sajnos lappangott benne valami, ami csakhamar elvitte őt. Erről nem szeretnék beszélni.
• Pardon, kedvesem – Othello biccentett, őszintén kifejezve sajnálatát. – Mostantól mindene meglesz a kicsinek, ezt garantálom.
• Hogy találkozott Ottóval?

Liza ismét magához tért, felpillantott a terapeutára. Élesváltás. Össze kellett szednie a gondolatait.

• Őszintén, nem igazán tudom. Először csak véletlenül találkoztunk egy forgalmas helyen. Leszólított, de én nem feleltem. Egyszerűen csak otthagytam. Aztán ismét ugyanott futottunk egymásba. Megint köszönt, de én megint nem feleltem rá. Harmadszor már rámosolyogtam. Annyira abszurd volt az egész… kellemetlennek éreztem, hogy mindig köszön, én pedig soha. Aztán egyre többször bukkant fel. Mindig éppen ott volt, ahol én és a kislányom, míg nem egy nap elhívott vacsorázni, én pedig igent mondtam. Nem tudom, miért, hiszen nem volt egy megnyerő alak, és… azelőtt nem sokkal veszítettem el a férjemet. Nem… tényleg nem tudom, miért mentem bele.
• Szüksége volt valakire, aki segít feledni a gyászt. Ezzel nincs semmi probléma. Mindannyian vágyunk rá, hogy törődjenek velünk, kiváltképp a legnehezebb időszakokban. Ottó pedig minden bizonnyal látta magán, hogy elhagyatott, magának pedig szüksége volt valakire, aki újra visszazökkenti a mindennapokba. Meséljen a közös élményeikről.
• Nem igazán voltak közös élményeink… ami azt illeti, néha afelől is voltak kétségeim, hogyan szerzi a pénzt.
• Mit ért ez alatt?
• Mikor először elvitt a lakására… mintha háborúsövezetbe kerültem volna. Láttam már rossz körülmények között élni embereket, de ez egészen más volt. Nem, még leírni se tudnám, nincsenek rá szavaim.
• Akkor írja le azt, amire vannak, amit el tud mondani.
• Nem fogok kertelni, azt hittem, ránk omlik az épület, amikor beléptünk. A lakása rendezett volt, de mintha ideiglenesen tároltak volna ott bútorokat, amik nem illettek össze.
• Mit érzett akkor, amikor elvitte magát erre a helyre?
• Hogy menekülnöm kell!
• És miért nem menekült?
• A kislányom miatt. Jobb életet akartam neki, és azt reméltem, Ottó segíthet nekem ebben. Nem volt maradásom a szüleim házában, ahol négy generáció élt akkor együtt, nem fértünk el, és nem akartam a szüleim nyakán élni.
• Értem. – a férfi az órára pillantott, majd szinte azonnal fel is állt. – Lejárt az időnk – mondta, miközben testbeszédével igyekezett a nőt is kimozdítani begubózott pózából. – A jövő héten folytatjuk. Most pedig a nővér visszakíséri a szobájába. Köszönöm, Liza!

Kezét kinyújtva, előre tessékelte a nőt. Liza mélyen felsóhajtott, majd engedelmesen kilépett az ajtón, és követte a karcsú nővérkét végig a folyosón, nyomukban a terapeutával.

A várón keresztül haladva Liza gyomra görcsbe rándult. Egy pillanatra forogni kezdett vele a világ, nekidőlt a falnak, mire a férfi odalépett mellé, hogy megtartsa.

• Minden rendben? – érdeklődött a nőtől.

Liza felnézett rá. – Az az alak… – suttogta.

• Kire gondolt?
• Ott áll a recepció mellett, a pultot támasztja, krémszínű zakóban. A szőke…

A terapeuta az említett férfi irányába nézett, majd újra Lizára. – Mi van vele?

Liza libabőrös lett, félelem loholt végig a gerincén. Az alakra nézett, majd ismét az őt tartó férfira, végül megrázta a fejét. – Nem tudom.

• Menjen, pihenjen le.

Lizát elkísérte a nővérke, a terapeuta pedig a krémszínű zakóban álló Othellóhoz lépett.

• Hogy haladnak? – érdeklődött Othello.
• Lassan. Minduntalan a gyermeket emlegeti.
• Szegény nő. Valószínűleg még sokáig nem fogja tudni feldolgozni a tényt, hogy nem lehet gyereke. Ezért kitalált magának egyet.
• Nem ritka az ilyen eset.
• Hálás vagyok, hogy segít neki – mosolygott Othello nyájasan.