Két világ között

Megjelent: 2020. Aposztróf Kiadó - Szó-kincs 2020 antológia

Számolom a lépteimet. Minden alkalommal számolom őket. Tudnom kell, mennyi még, mire elérem a biztonságos távot, amelyből már nem hallom az utca kántálását, sem a járművek bikamód bősz hangjait. Az aszfalt feketén halad alattam, fölöttem kigyúl a csillagsátor, amint kikerülök a lakónegyed fényei közül. Hagyom, hadd töltse el tüdőmet a levegő. Erdők és szántók illatával, hűvössel és biztonsággal.

Nem félek. Attól nem, amitől mindenki más. Nem aggaszt, hogy talán sosem térek haza többé, mikor újra erre járok. Nem aggasztanak a telepi arcok, melyek vonásai úgy táncolnak a tábortüzek fényében, mint keselyük a dög fölött. Kés van a legtöbbnél, tudom én jól. És drog... többféle, mint amennyit névről ismerek. De nem félek.

Autó halad el mellettem. Fényszórója elvakít a sötétben. Rám néznek az ócska Ladából, de nem lassítanak. A hátsó ülésen két lány nevetgél. Ruha alig van rajtuk, hófehér bőrük szinte világít a sötétben. Akaratlanul is az autó után nézek. Aztán, ahogy eltűnik a távolban, újra a feketeség telepedik körém. Érzem, ahogy az út melletti erdőcsoportok kísértetiesen figyelnek engem. Lombjaik csak egészen fölül fénylenek a felhők mögé rejtőzött hold miatt. Megrázkódom. Hűvös van. Hajnali hideg. Messze vagyok már, és még nagyon távol.

Számolom a lépteimet. Ötezer körül járok már. Nem félek.

Megállok, csupán csak egy pillanatra nézek vissza. Anyám hangját hallom a fejemben:

- Drága, fiam! Maradj itthon! Hagyd a suhancokat!

Isten nyugosztalja, szegényt. Ő tudta.

Mélyre szívom a levegőt. Érzem benne a dohot, a sarokban növekvő penészt. Az elszívott cigarettákat a kárpiton. A falhoz vágott üvegek kipárolgását, a bútorokon elnyomott csikkeket. A kiserkenő vért a tű alatt. A kéjtől bűzlő éjszakai életet mindenhol.

Hajlongnak a fák. A szél sikoltva rohan el mellettem. Tíz perce bámulom a horizonton a fényeket. Látom az utcai tábortüzeket, az autók lámpáját, a felgyújtott robogókat. Látom a cigarettákat felizzani egy-egy vigyorgó szájban, s fényüket egy-egy drogtól homályos szempárban. Megremegek. Nem félek. A süvítésben visszhangzik a lakótelep. Patkány motoz a falakban, csótány perceg a konyhabútor alatt. A priccs nyögdécsel a nappaliban. Az ablak alatt elátkozott életek hangjai csoportosulnak. Legtöbbjük nem indul reggel munkába, s legtöbbjüket senki sem várja haza. Éjszakánként összegyűlnek sajátos módon elsiratni önmagukat. Úgysem lesz más, aki megtegye helyettük.

Hátra szegem a fejem, és én is siratom őket. Kiáltásom talán felhallatszik a csillagokig, talán nem hallja senki sem. Nem félek - legalábbis nem attól, mint mások - ettől az élettől. Nem félek a srácoktól, akik képesek összeverekedni egy nő miatt, majd a bajban egymást védve helytállni. Nem aggasztanak a patkányok, sem a csótányok, sem az állandó felfordulás, rendetlenség, mely a lakásokat uralja. S nem zavar az sem, hogy ezek a lakásnak nevezett lyukak sokszor még ablakkal sem rendelkeznek, és örülhet az ember, ha víz folyik a csapból. Egyik napról a másikra élni olyan, mint mindennap kicsomagolni egy darabot az életedből. Vagy illeszkedik a többi darabjához vagy nem, de sosem tudhatod, éppen mit szánnak neked.

Nem félek. Néha elgondolom, hogy minden ellenére, mennyivel könnyebb lenne így élni. Nincstelenül. Hiszen, ha nincs semmid, nincs, ami miatt aggódj. Szegény jó édesanyám, ha látja gondolataimat, most biztosan a másik oldalára fordul.

Bámulom az utat, ahol csak az üresség érkezik felém a hajnali homályban. De a ködös távolban már világlanak a falu lámpái, s ahogy közeledem, lelki szemeim előtt az udvarunkat látom, s a rendezett otthont, melyben hazavárnak. Feleség, gyerekek, kutyák, baromfik.

Utoljára még visszanézek. Már nem látom a telep fényeit, sem a srácokat az utcán. Nem hallom hangját, nem érzem a belőle áradó káoszt.

Félek.