Kavicsok
Hogy milyen voltam kicsinek?
Kicsi s talán kicsinyes is. Önfejű s talán rámenős, ostoba mindentudó, tapasztalatlan bölcs, vak látnok, de lehet, hogy egyszerűen csak gyerek.
Gyerek, aki apróságoknak örült, aki nem nézte, mi van előtte, s mi mögötte. Nem nézett nagyon messzire, de ugyanakkor nem nézett pont maga elé sem. Mindig talált egy pontot, ami kellő távolságban és magasságban függött, s ahhoz igazította magát.
Milyen vagyok most?
Csalódott. Csalódott akkori önmagamban, amiért azt hitte, ért mindent, tud mindent és fölösleges foglalkozni azzal, amit már úgyis tud. Azt hitte, érti az egész világot, s most jöttem csak rá, mennyire nem lehet befogadni mindent. Mennyire kevés valójában mindaz, amit egyáltalán felfoghatunk korlátolt emberi eszünkkel, amelynek határait, egy ponton túl már csak nagyon kevesek tudják átlépni.
Oly kicsinyes az ember és korlátozott.
Már nem állok meg a legapróbb dolognál örvendve, hogy találtam valamit. Mosolyogva átlépem, vagy felveszem és zsebreteszem, építek rá vagy alá nézek, keresem az értelmét, még ha látszólag nincs is neki. Próbálom felfedni a titkát, még ha oly egyszerű teremtmény is, mint egy kavics.
A világhoz mérve kicsiny, mint a gyermeki kéz, mely kiemeli a többi közül, majd kacagva a tóba hajítja. Parányi, röpke öröme ez a gyermekember szívének, s nem látja meg a lényeget.
Nem látja meg, hogy ő is csupán egy apró kavics, melyet valami nagyobb, megfoghatatlan, s érthetetlen erő egyszer majd ugyanígy kiemel a többi közül, s a tóba hajít. Nem érti még, hogy sok kavics egymáson, s egymás mellett, föntről nézve egy egészet alkot, melyben ő is benne van.
Hogyan is érthetné, hisz alig tudatára ébredt elméjét lekötik a felbukkanó körök a víz felszínén. Talán majd egyszer megérti. Talán ugyanilyen véletlenszerűen, majd felemel egy kavicsot, s kíváncsian alá néz, s mikor elhajítja, nem a köröket fogja várni a víztükrén, hanem valami mást. Valami olyat, amit még nem látott. Persze lehet, hogy soha nem fog benézni a kavics alá, s a fodrozódó vízben mindig örömét leli majd.