Így kezdtem írni
Tizenegy
éves voltam, amikor kezembe vettem édesanyám diplomamunkáját. Tele volt furcsa
ábrákkal, diagramokkal, számokkal és írással, amelyből szavak százai mögé
tettem gondolatban kérdőjelet.
Mit is jelenthetne egy gyermek számára a
közgazdaságtan? A diplomamunka ébenfekete kötése és aranybetűi azonban
feltették bennem a kérdést, melyet nem sokkal később ki is mondtam:
- Ha én is írok valamit, azt is beköttetjük? – Így vettem először ceruzát és papírt a kezembe. Szántottam a sorokat reggeltől egészen napnyugtáig, s hajnalban kezdtem előröl.
Egy teljesen új világba léptem be, ahol még gyerekkorunk meséiből s a temérdek elolvasott állatos és természetkönyvből loptam a gondolatokat. Kiszíneztem, itt-ott átírtam, s a magam gondolkodása szerint megírtam első könyvemet: Állatmesék címen. Vörös volt a borítója, a cím betűi aranylottak, mint a nevem.
Ez majdnem húsz éve volt, belegondolni is furcsa. Talán négy vagy öt könyvem született így, a gyermek én által, a mindenhonnan ihletet merítő fantáziavilágból. Persze egyre több került már bele a saját gondolataimból, elképzeléseimből, de azért jó pár film egy-egy jelenete is beleszövődött az eseményekbe.
Hamarosan elkezdtem gépen írni, s ez új távlatokat nyitott meg előttem. Azelőtt addig írtam, amíg el nem fogyott a grafit a ceruzából vagy a papír, de a billentyűzet nem akart kopni s a virtuális pergamen sem fogyatkozott. Csupán a képzeletem szabhatott immár határt.
Tizennégy
éves lehettem, amikor érdekelni kezdett Wass Albert munkássága. Első könyvem
tőle a kissé borús Farkasverem volt, mely a mezőség mindennapjait, s azon
belül is két család életét mutatja be. Egyből beleszerettem az apró, finom
gondolatokba a sorokban, a súlyos, tagadhatatlan tényekbe a sorok között s a
stílusába, melyből megtanultam, hogy azok a távoli, lassacskán közelítő, borús
fellegek, mindig ott kavarognak valahol a háttérben. Az ő kezének műveit
olvasva kezdtem el gyakorolni a leírásokat. A természet hangjait, jelenségeit,
tüneményeit akképpen megírni, mintha egy szimfóniát írnék.
Számtalan novelláját, versét, regényét elolvastam, s ahogy egyre beljebb kerültem világának sűrűjében rájöttem, soha nem lesz még egy olyan szerelmes író, mint Ő! Szerelmes a természetbe, az életbe, melyről mégis önakaratából mondott le kilencven évesen, és szerelmes Erdélybe, honnan bár elűzték, hű marad hozzá élete végéig.
Most ugyanezt a szerelmet érzem, s próbálom oly módon papírra vetni, hogy miközben az olvasót is szerelembe ejtem, hű maradjak magamhoz.
Úgy
írni, ahogyan Wass Albert tette, nem lehet. Olyanképpen írt ő, ahogyan a kígyózó patak szalad le a hegyről a völgybe,
hangtalan és puhán. Fürdőzve az aranysugarakban, s zokogva, háborogva a komor felhők alatt. Csöndes szaladtában pedig olykor-olykor viharos szelet éleszt,
hogy emlékeztessen: múlandó vagy bármennyire is tündökölsz a jelenben, s nincs
olyan, hogy egyszerű út.
Wass
Albert mellett felfedeztem egy másik írót is magamnak. Stílusa s történetei
merőben másak, mint előbb említett kollégájáé, s szavai is egészen másként hatottak
rám. Edgar Allen Poe műveiben éjfekete sötétség lappang, olyasfajta, amely nem
nyer feloldozást, nála nem szakadoznak fel a fellegek, sőt, vagy így, vagy úgy,
de a történet végére a karakterrel együtt őrülünk meg. Ez a fajta őrület volt
az, ami az első perctől kezdve magával rántott, és azóta sem ereszt. Mindenkiben
lakozik hasonló sötétség, és sokunkat vonzza is ez az ismeretlen világ. Kíváncsisággal
fejtegetjük, s próbáljuk megérteni, mi lapulhat mögötte. A kutatás során pedig
nem is annyira a végeredmény, az, hogy megkapjuk a választ, sokkal inkább maga
a kutatás folyamata az, ami hajt minket. Jórészt már a válasz sem érdekel, mint
ahogy Poe műveiben nem is igazán kapunk ilyesmit. Szívünk csupán beledobban a
csöndbe, mit elfojtott sikolyunk kelt életre.
Én
csak írtam, s egyszerre azon kaptam magam, hogy e két írónak a stílusából
megszületett az enyém. Sokszor a realitás és az őrület határán táncolnak
szavaim, olykor a groteszk lírai köntöst ölt magára, s egy gyilkosság sem lehet
annyira fontos, hogy megfeledkezzek miatta a természet csodáiról vagy az emberi
lélek mélységéről.
Mára
már tudatosan gyakorlom e kettősséget, hisz én is vagyok ennyire szélsőséges,
mint a stílusom.