Hangtalan kúsztál be - vers

Hangtalan kúsztál be,
Mint sarjadó, zöld venyige,
Tisztán és könnyedén
Jöttél, s lettél napjaim része.

Ismerlek, úgy érzem, immáron.
Lassan, mint két hitevesztett
Egymás felé kúsztunk
A másiknak nyújtott indákon.

Önként tördeltük eszméink,
E törékeny barátságot védve,
S, hogy önkéntelen nőtt tüskéink,
serkenő bizalmunk ne borítsák vérbe.

Résnyire nyitottad léted ajtaját,
Látnom hagytad a magad valóját:
Erőd, gyöngéd', dühöd s fényed,
Bár tudnám, hogy legyek a részed.

Jobban szeretnélek-e – nem tudom ,–
Ha érteném, hogy megkedvelni téged,
Mi volt az okom.

De haj, mégis egyszerű téged szeretni,
Távolról, csöndesen szemlélni
Kezed munkáját, szenvedélyét szívednek,
Hogy kezed nyomában életek erednek.

Alkotó vagy s alkotása egy éginek,
Kibe hited nem vetetted meg,
De lám, többet adott ő néked,
Élet s halál fölött van döntésed.

Mi végre teremtettél volna,
Te, természet gyermeke,
egyszerre földi s égi múzsa,
alázatos szolga, s tenmagad hercege?

E földi pokolra felhők táját festeni,
S az életet, a szentet, két kezeddel tartani.
De bárki tart-e téged, ha a nap végén
Remegni érzed már a térded?

Oszthatatlan súly, magányos teher,
Hogy lábaid előtt szinte ott hever
az éteri háló. Érthetetlen, te mégis érted,
s a tudást egyedül kell tovább vinned.

Szárnyaló zsenidnek, mi nem e világi,
Csak e porhüvely szab gátat, mely földi,
De ha kiszabadulsz egyszer,
Téged többé nem köt meg a rendszer.