Figyelem

Álmatag tekintetek, tán mind a párolgó útra szegeződnek így kora reggel – még a nap is csak most kezdett felkúszni –, fáradt vigyázban állnak, mintha parancs lenne attól, amire várnak.

Gondolatban bizonyára máshol járnak. Valaki otthon, a paplan alatt alussza még álmát, míg más meghódítja magas bércek csúcsát. Van, ki hullámlovas a tengeren, s akad itt cowboy is, ki ellovagol a naplementében.

Méla álmodozásukban pilláik ritkán rebbennek, olyankor is csak ásítanak, de közben vajon, mire figyelnek?

Ott, a házak fölött szarka ólálkodik, gyorsak s ravaszak a mozdulatai, valamiben mesterkedik. Körülötte apró fekete pötty, alig látszik mellette, de idáig hallom, ahogy sopánkodik, lélekszakadva rikácsol, hogy fiait mentse.

Amott a járdaszegélyen meg egy zöldsáska a lábait húzza, jó nagyra nőtt! Láthatóan tanácstalan, bolyong a betonon, mint a galambok a vasúti peronon, az autók meg rohannak mellette… Bárcsak ne ütnék el, bárcsak hazatérhetne!

Éles kanyart vesz a busz, s az ablaknak egy tenyérnyi pillangó csapódik. Hirtelen érte, megszédül, de már is tovább repül. Talán kis kalandját most túlélte, de rajtunk kívül – rajtam és a pillangón – senki sem örül. Hanem ott, azt a jó fizimiskájú munkásembert mind megnézte az útszélen. Meztelen felsőteste, mintha számukra mágnes lenne, de én még csak rá se hederítek… na jó, talán egy pillantást mégis odavetek.

A kövek nyávognak a lábam alatt, de a hatalmas, lomha felhők könnyebben lekötik a tudatomat. Hajókként úsznak a fejem fölött az égen, az őket sodró szél hűt a melegben, s egy pár tornacipő is lóg a vezetéken... Tornacipők?!

Talán heves vihar söpört itt is végig, mint egy idős házaspár közt, kik egymást nap, mint nap vérig sértik, s minden napjukat a veszekedésbe ölik. Fejed fogod rajtuk, mi mást is tennél? Közbe nem szólsz, nem vall rád, az nem te lennél. De a bajban könnyeiddel harcolsz, mikor látod, ahogyan ifjúkori szerelmes csókkal egymástól búcsút vesznek remélve, hogy majd hamarosan ismét a másik idegeire mennek…

Lehunyod szemed, látni is fáj. Hisz veszekedés az életük, mégis a másiké a szívük.

Csöndesen állsz a tömegben, mosolyogva ringatózol, ahogy alattad zúg a metró, s belegondolsz, milyen a világ számára láthatatlanként élni, de általad mindenki másnak megfigyeltnek lenni.