Erdei révület

A kutya feszült figyelemmel feküdt a lábam mellett. Nem emelte fejét, amíg én a perceket számoltam; szívem egyszerre dobbant az óra kattogásával.

Ugyanarra vártunk, s ez a várakozás a bőrünk alá kúszott, lázasan lobogni kezdett bennünk; az ismeretlenre, az ősire való vágyakozás eltöltött, és legbenső lényünket ébresztgette.

Végre aztán a Nap lebukott a hegygerinc mögött, utolsó sugaraiban még felragyogtak a hegyhátak, aztán minden elsötétült, s az égboltot az ősi királynő, a Hold vette birtokába.

A kutya felpattant, ahogy türelmetlen gyermekként talpra szökkentem én is. Alig neszezve szaladtunk a kihalt utcákon célirányosan. Elkerültük a kutyák lakta házakat, s az úttesten haladtunk, hová nem ért el a lámpák fénye. Kis barátom oly csöndesen és ruganyosan osont a lábam mögött, akár egy árnyék. Fekete bundája beleveszett az éjszakába, s ha olykor nem pillantott volna fel rám, hogy sötét szemeiben megcsillanjon a Hold fénye, talán én se veszem ki alakjából, hogy merre jár.

Közeledtünk. Orrunkban éreztük az erdő illatát; a bagoly távoli hívása egyre csak szólongatott, míg nem elértük az erdő határát és éreztük, hogy az izgatottság a hatalmába kerít mindkettőnket. Kis barátom felnézett rám, kivárt, ámbár izmai úgy feszültek, mint az ideg, mi kész nyilat röpíteni, s én csupán bólintottam… a kutyát kilőtték izmai és belevetette magát az éjfekete sűrűbe. Szentjánosbogarak röppentek fel, amerre szaladt, s megugrasztott néhány kései nyulat is lakjuk felé menet. Pillanatok alatt eltűnt.

Hallgatóztam, hallom-e irányát. A békák kórusa meg-megszűnt, amerre haladt, majd szaladni kezdtem én is, amerre bagoly hívását és disznók jóllakott horkantását hallottam. Sünök kaffogtak a bozótban, s pelék vihorásztak a fejem fölött. Fenyő illatát lélegeztem be, s a nappali hőség után végre hűvös levegő töltötte meg a tüdőmet. Újéletre kaptam. Talpam alatt alig hallhatóan zörgött az avar, néha ág reccsent, hol alattam, hol körülöttem, és tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Nyurga lábak és büszke agancsok követtek utamon, akár erdei szellemek; csupán kipárolgásukból éreztem jelenlétüket, gyönge emberi szemeim nem észleltek belőlük többet néhány röpke, elsuhanó árnynál.

A tisztásra kiérve denevérek tánca fogadott a Hold fényében. Bagoly szállt le hangtalan a fejem fölé egy ágra. Hatalmas szemeivel rám meredt, alaposan megnézett magának, majd mint régi barátot, üdvözölt; magas, elnyújtott huhogással jóváhagyta érkezésünket.

Kis barátom is előkerült a bokrok közül lihegve, bundája tele ággal s levéllel, de szakadatlan farokcsóválása jelezte elégedettségét.

Átitatott minket az erdő különös meghittsége, az élőlények éjszakai szimfóniát alkotó melódiái, a Hold gyönyörű ezüstfátyla, mely végigterült a fák lombján, az aljnövényzet és a föld kipárolgása. A föld mély lélegzetet vett az éjszaka sötétjében, s az erdő lüktetett körülötte, akár egy hatalmas, nyüzsgő, lélegző massza, amely magába fogadott minket is. Ősi, vad erő ölelt minket a keblére, s éreztük vonzását, mely mámorító és élettel teli volt. Kapcsolódtunk régi önmagunkhoz, akik lehettünk valamikor, oly időkben, amikor az ember még nem félt sötéttől, erdőtől s annak minden hangjától, s nem félt, hogy e hangok megbabonázzák.

De végtére is, ez volt a csoda az egészben: ahogy ott ültem kis barátommal, azt vettem észre, hogy megbabonázva hallgatjuk a természet duruzsolását, az éneket, melyet fülünkbe dúdol. Ez egyszerre olyan megnyugvással töltött el, mintha hazaértünk volna valami egészen régi menedékre, aminek fenyő, avar, fű és föld illata van, s ahol a tücskök hegedűje, denevérek alig hallható sípolása, a róka ugatása és a bagoly hívása álomba ringatja az embert.

Révületbe kerültem, s táncoltam az erdő dallamára, akárha sámán vagy erdei nimfa volnék, s éreztem, ahogy az erdő hosszú, göcsörtös ág- s gyökérujjai körém fonódnak és megtartanak, s éreztem ereikben az életet, s hogy általuk végre én is élővé válok.