Cinegék

Kezem borospohárra tapadt erezetén át szemembe vág a fény, majd kialszik. A közönség izgatott morajlása elhalkul, a dobon a seprű sisteregni kezd. Libabőrös leszek. Emléket idéz. Nem csupán azt a kora nyári alkonyt, amikor először láttalak meg a világos ingedben, amint hosszan elidőztél a kiállítás egy fekete-fehér fotója előtt, mely sejtelmes aktot ábrázolt. A zakód a karodra hajtva feküdt, és minél tovább nézted azt a képet, a sötétségből előbukkanó, hosszú, fehér combokkal és karokkal, az alig felderengő, telt keblekkel, annál inkább érezted, hogy szorítani kezd az ing nyaka is, ezért kigomboltad a legfelső két gombját. Vagy csak egy kívülálló nőnek szabadult el túlzottan a fantáziája, amint arra eszmélt, hogy képtelen levenni rólad a szemét.

A zongora könnyeden, de egymást szaggatottan követő hangokkal csatlakozik a dobhoz. Feleszmélek. Nem ülsz itt mellettem, mint annyi másik estén. Mint azon a teraszon, amit fenyves és búja, zöld csalitos vett körül. Egy faház verandáján tartották az előadást.

• Hunyd le a szemed – suttogtad, s én engedelmesen lezártam pilláimat, és hagytam, hogy a nyakamba csókolj. Ez az érzés egyszerre töltött el a zenéből áradó mámorral.
• Még ne…

Mosolyod elégedett vigyorrá vált, és kényelmesen újra elhelyezkedtél a székeden, élvezve a dallamokat és a szenvedésemet. Ugyanaz kínzott téged is.

Cinege ifjak ültek akkor szárny rezgetve a bokron, szülőjüket csábítva, hogy nekik adja a legfinomabb falatokat. A szelíd nyári zápor monoton kopogott a tetőn, s szinte eggyé olvadt a hármashangzatokkal, mik kecsesen peregtek le a művész ujjai alól a zongoráról, akár az esőcseppek. Emlékszem arra a délutánra, és sok másikra is még. Virág és eső illatú délutánok, lopott percek, órák, mik nekünk jutottak.

S most, ha cinegét látok, mi szárnyát rezgeti, eszembe jut a dal, mit akkor a zongorista játszott, s esőben dúdolni kezdem a keserűderűvel átitatott dallamot, mely eggyé forrott veled. Pillantásoddal, ahogy rám néztél, miközben bőrömhöz tapadt blúzban álltam a teraszon, arcommal az ég felé fordulva, élvezve a hűvös nyári záport. Hozzám léptél, s nemes egyszerűséggel lecsókoltad ajkaimról az égi nedűt. Múltba veszett, feledhetetlen pillanat, mi lényünk titkos részévé vált, melyről még mi sem tudhatjuk biztosan, hogy megtörtént-e. S ha meg is történt, mi jelentősége maradt mostanra, mikor ismeretlen ismerősökként lépünk el egymás mellett, s kényszerűen sütjük le tekintetünk, mielőtt még akaratosan összefonódhatna pillantásunk tudatva a másikkal: hiányzol. Nem, mostanra csupán ködös emlékké vált mindaz, mi egykor lehettünk volna. Megszaggatott kötelék, mi máshoz fűzött bennünket, s egymást már csupán távoli vágyként, egy soha be nem azonosított érzésként tároljuk szívünk legmélyén.

Így van ez jól. Így kellett lennie. A világ nem tűri a különcöket, kicsapongókat, hősszerelmeseket, kikről régen eposzokat költöttek. Ma már csak azokról írnak, akik feladták álmaikat, elhagyták tiltott kedvesüket, feláldozták önmagukat, hogy a nagyközönségnek megfeleljenek. Ezekből születtek a tragédiák: a hősszerelmesből, hegyek meghódítóiból lett eltiport, üvegek mélyére száműzött lelkek.

Nézem a cinegét, rezgeti piciny szárnyát, s szülője nem sajnálja tőle a táplálékot. Hallgatom a vidám esőcseppeket a tetőn, érzem a virágillatú mezőt, hallom, miként a mélabús melódia pattogó ritmusra vált, a zongorista szinte táncra perdül saját keze nyomán, a közönség is rázza… csak én bámulom egyedül a szürke felhőket azon tűnődve, valójában hiányzol-e.