Beszélgetésem egy macskával

Elmerengtem unalmamban. Csak úgy, mint amikor az ember kicsit mélyebbre süllyed az elméjében és anélkül, hogy egyáltalán gondolkozna, elmélázik dolgokon. Az ember ilyenkor úgy fest, mintha valami fontosabb látnivalót fedezett volna fel a távolban, amit igencsak érdemes hosszan, már-már bamba ábrázattal megfigyelni.

A sziklakert mellett üldögélve néztem a sárguló leveleket, ahogy lassú táncot járva hullottak le a fákról. Anélkül, hogy konkrétabban gondoltam volna a levelekre vagy a természetre, az agyam megtelt falevelekkel, színekkel s az ősz illatával. Egy körforgás részévé váltam. Együtt pattantam ki tavasszal, s hulltam alá ősszel a levelekkel. Lágyan elpihentünk az avaron. Sünök, cickányok és különféle rovarok kutattak közöttünk. A széleinket a dér csípte, heves utazásunkat a szél segítette, míg nem érezni kezdtem én is a vén anyatermészet ölelését, melyben lassacskán feloldódtunk mindannyian.

Merengésemet egy váratlan vendég, halk léptei szakították félbe. Kecses mozdulatokkal közeledett. Tejeskávé színű, lenyűgözően kék szemű macska volt. Kimért léptei, alig hallhatóan hozták egyre közelebb, ám távolságtartó maradt. Nem jött oda barátkozni, hízelegni: büszke testtartása és fürkésző tekintete nem engedte közelebb hozzám néhány méternél. Végigmért, s mintha sóhajtott is volna. Végül úgy számította, arra a délutánra már eleget tett minden kötelezettségének, így még egy érdektelenséget kifejező sóhajtás közepette, lefeküdt a kókadó virágok közé. Aztán, mint valami nagyon fontos ember, bocsánat, macska, aki bokros teendői közt is szakít időt egy közönséges, sőt unalmas esetre, rám pillantott, mintha azt mondaná: Hallgatlak!.

Kíváncsian figyeltem egy darabig. Kisgyermek módjára nyújtottam felé a kezem; nem tagadom, vonzott elegáns megjelenése és a hatalmas szempár, melyben univerzum ragyogott. De mit is gondoltam én? A nagyságos kisasszony válaszra sem méltatott. Unottan nyalogatni kezdte szürkés lábát, majd ásított, s ezek után úgy döntött, megengedheti nekem, hogy pár pillanatra ismét belenézhessek a zafírtengerbe.

Elmosolyodtam rajta.

– Igéző szemek mögött a megvető sajnálat. – Mintha csak értette volna. Ismét szélesre tátotta száját, mint ki ásít, de valójában vigyorgott. Tűéles fogait mind elővillantva határozottan vigyorgott. – Úgy, hát gúnyolódsz rajtam! Emlékeztetsz néhánymillió másik emlősre, köztük jócskán akadnak, akiknek lenyűgöző szépségük fedi el felszínes valójukat. Érdekes, hogy te mégis megúsztad a humán kifejezés minden formáját. Pedig, ahogy így elnézem kissé hasított szemeidet, égbe meredő, fekete füleidet, komoly, csábító ábrázatodat, kénytelen vagyok azt mondani, hogy nem tartozol az odaadó állatok közé. Valamely tulajdonságod azonban mégis megmentett téged a megszégyenítéstől, hogy magunk közé sorolhassunk. – Engem nézett merev tekintettel, tudtam, hogy érti, mégis hagyta, hogy gyalázzam őt. Aztán könnyedén megrázta magát, s ezzel együtt lerázta magáról szavaimat is. Elheveredett, egy falevelet játszott a magasba, pofozgatta, majd hagyta, hogy lehulljon, s ő is elnyújtózott. – Megmentett az az erényed, ami miatt, minden cinizmusod ellenére, még hajlandó vagy itt feküdni mellettem, holott semmim sincs, ami kellhetne neked… ha tudnád, mennyivel szabadabb vagy, mint e bolygó lakóinak többsége. – Ezúttal én sóhajtottam. Pár percig szótlanul néztük egymást. Ő nyugodtan pihent, néha rám pillantott, mintha bele akarna szólni magányos elmélkedésembe.

Az égen felhők úsztak keresztül, amit ismét komoly-bamba ábrázattal figyeltem meg, s a gondolataim vattapamacsokkal teltek meg és repüléssel. Vonuló madarakkal, akik egyenesen Afrikába repítettek. Ott a végtelen, füves szavannákon leselkedtem gnú- és zebracsordák után, és ezen növényevők mindennapjain méláztam egy darabig. Vajon, mikor alszanak, ha tudják, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk egy oroszlán? Tudják ezt egyáltalán vagy teljesen természetes, a természet rendje, hogy időnként eltűnik a szomszédos fűcsomónál kérődző illető? Valójában sokkal nehezebb erről elmélkedni, miközben egy sziklakertnél üldögélsz, és minden gondolatodat kiértékeli egy zafírszempár. Oldalt pillantottam a macskára, libabőrös lettem, mintha én legelésznék gyanútlanul a tekintetétől kísérve… Hatalmasat ásított, és a farka is külön életet élve kezdte járni ideges taktusát. – Megenni nem fog, de még mindig untatom – állapítottam meg.

Senki nem kötelezte maradásra – megtehette volna, hogy amilyen csöndesen érkezett, olyan észrevétlenül is oldalogjon el, ehelyett nyújtózkodott és felült, és nézte tovább merengésemet.

Ismét aláhullt pár levél. Milyen szépek... A fák aludni készülnek. Csupán a bennük lüktető élet lesi a tavasz első hírnökeit. Tavasz: cikázó fecskék, virágok százai által színesre festett rétek, méhdöngicsélés…

Most én álltam fel nyújtózkodni. A merengés zsibbasztó.

A macska rám pillantott. Méregetett, de nem mozdult. Gondoltam, mostanra már elég időt töltöttünk együtt, meg aztán, ha csak félhangosan is, de a legbensőbb gondolataimat is megosztottam vele, ez kezdete lehet a barátságunknak.

Lassan felé léptem, hogy megsimogassam, mire ő hirtelen felugrott. Idegesen figyelt, mintha azt kérdezné: Mit akarsz?, s mikor odanyújtottam a kezem, ingerülten még fújt is egyet, s emelt fővel távozott. Mosolyogva néztem utána, s megcsóváltam a fejem.

Tudtam én, hogy emberséges.