Az érzelmek koppanása a Realizmus pergamenén - vers

Hajnal kettő, vizezettrövid vágyak,
Bekúszó zaj, a villamosajtók zárnak,
A betonon pocsolya, mosolygok benne magamra,
Szemközti csehóban részegfal embert támaszt,
Foghíjas szájában habzó öröm – távozik nadrágjába,
Üveges szemén keresztül belenéznék álmaimba.
Homályban derengő cigarettafüst,
Izzó parázs, beszökő fuvallat,
A kávé közhelyes jóindulat,
A sarokba dobált álarcaink,
Filmekből idézett emlékeink,
Levetett bőrünk, fakultszép szavaink.
Letépett tapéta, alatta foszló szövetünk
Igyekszik újra magabiztos közönyt alkotni,
Kézzel rajzolt szarkaláb görbe ujjakkal
Se fél a szarkazmusban tapodni,
Gondolj arra, hogy fölöttem állsz két fokkal,
Csak az értelem képes a szerelmet száműzni.
Hiányod illata a szakadt kárpitban – beleégve,
Ajkad íze az eldobott szivarban a járda mellett
Egy olajpatakban – nézd, ahogy elmerül,
Ahogyan egy nehéz test elszenderül.
Dudáló taxi – Ki fizeti? – Majd máskor…
Itt a kulcsod. – Tudom. – Siess! – Hiányzol!
–  Menj most már! – Sietek…
–  Nem kell. Nincs legközelebb.
Őszi szélben falevelek, forralt bor,
S puhakábulatba öltözött emberek…
Szájpadláson halmozott ígéretek,
Szemgödörbe temetett életképek.
Nem. Mi sose leszünk egy lélek…
Két test vagyunk, kik két életet élnek,
Nem baj. Jól van ez így is… Talán.
Szótlan vallomás, jobb a csönd.
Sértetlen önámítás, nyugodt lelkifurdalás.
Jó ez így… Jobb ez így?