Álom

A legmagasabb bércre kapaszkodott föl, honnan a vércse sivítása édes altatódal, mely beleringat a valótlanba. Hol zergék kémlelik alant a tájat, s a hiúz levegőbe emelve fejét, viseli a természet erejét, mi bundáját borzolja.

Széttárta odafönn karjait. Mélyre szívta a keleti szél hűvös illatát – játszva belekapott tépett, lenge ruhájába. Körülölelte nyájas csipkelődésével, messzi tájak szédítő aromájával, a világ alvó nyugalmával. Társa lett egy pillanatra a végtelen, majd elcsöndesült, s tova szaladt, akár zúgó folyók a völgyben.

Zokogó hegedűszó zengett talpa alatt a mélyből, s kilépett a csillagoktól kopár, ébenfekete égbolt alá. Szunnyadó, árva virágok hajoltak elébe, szirmaik közt megannyi apró életet őrizve. Nem hallotta már a nyári tücsökhegedűket, lehunyta szemét, ahogy a mélység felé zuhanva, utolsó gondolatai is az ég felé szöktek. Nem maradt más, mint a kiüresedett, néma szemgödrök, s naivan mosolygó tátongás.

Így hullt a messzeségbe, örökzöld mezőkre, tétova felhőkre – mik nem tudják sírnak-e vagy nevetnek – az elhamvadt álom. Zenéjének utolsó akkordja cseng majd az idők végezetéig. Altatja az ifjat, szelídíti a vadat, útját jelöli vándornak, s emlékezteti a tévelygőt: egyszer minden madár hazaszáll a lenyugvó nap fátyla alatt, s a meggörbült, öregedő ujjak végül elhagyják a fekete-fehér billentyűk melankóliát árasztó vonásait, ha eljön az idő.

Mosolyba húzódott nyugalommal pihent el a bársonyos füveken, majd zokszó nélkül elmerült, s eggyé vált az időtlenség emlékeivel.