„Aki nem látta még a csend világát, úgysem érti ezt…”

Megjelent: 2012. Accordia kiadó - Szavak hófényei c. antológia

Mit érezhet az, akit bezárnak egy néma, fények nélküli, határok közé szorított világba? Érezhet-e az illető nyugalmat, békét és megtisztultságot?

Igen.

Elkerekedett szem, legyintés, nem túl kedves gondolatok zajlódhatnak most le abban, aki olvassa ezt a kis beszámolót, kivéve azt, aki már sejti miről van szó. Elképzelni is félelmet keltő ezt a világot, mely sokak reményei szerint nem is létezik, és nem megtapasztalható. Ha így lenne, valószínűleg nem erről akarnék most írni.

Stressz, hajtás, folytonos "dolgom van" - érzés. Ezt mind ismerjük, mert ez a tökéletesnek remélt 21. század, bizony elég tökéletlen... Én soha nem gondolkoztam eddig azon, mikor éreztem magamat utoljára nyugodtan, felszabadultnak, mikor éreztem úgy, hogy a végeláthatatlan tanulást csak egy kis időre is abbahagyta elmém.

Mikor láttam utoljára szüleimet a munka vaskorbácsa alól mentesülni, akár egyetlen napra is, mikor éreztem azt, hogy most végre nem azon rágódom, mit hagytam magam mögött, és nem a holnap szelleme rémisztget a teendőkkel, amik sorban várják, hogy elvégezzék őket? Talán eddig még egyszer sem... tapasztalatlan kölyöknek számítok még ugyan a nagyvilág dolgaihoz képest, melyek öregek, ridegek... mondhatni kőbevésett törvényeknek számítanak.

Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a fent említett világ létezik. Ahol a sötétség mélyebb és titokzatosabb, még az éjjeli égboltnál is, ahol a csend némább és hallgatagabb a templomoknál imádságkor, mégis a nyugalom és a béke tisztább, átölelőbb még a fenyvesek suttogó hangjánál és szelíd, gyanta illatánál is. Békésebb a hegyi tavak hullámzásánál, a langyos szellő simogatásánál, lágyabb a juhok bodros gyapjánál, és csöndesebb, mint az óceán a vihar után.

Ebben a világban nem érzed a félelmed, hogy mit hoz a következő perc, lesz-e egyáltalán; nem érzed a magányt még, ha oly egyedül is vagy, akár a zokogó sirály a tenger fölött, nem érzed a bánatod, mely leláncolja lelkedet oly rabigával, melyből úgy érzed, nincs kiút. Ebben a világban nincs más, csak amit magaddal viszel a szívedben anélkül, hogy tudnál róla, az érzések kavalkádja, melyek forognak veled, majd leülepednek, s végül felejtesz.

Elfelejted, hogy létezel, elfelejted a múltad, a jövőt, még egy pillanatra a jelent is, melyben lélegzel. Elméd szinte magától kikapcsol, s észre sem veszed; csak ülsz csöndben, néhány gyertya vagy karbidlámpa fényében, s hallgatod ugyanazt, mit néhány másik társad is. A mély lélegzetét a barlangnak; hosszú, néma, sötét szuszogás.

Mikor haladsz lefelé, egyre beljebb, nem gondolkozol. Csak a pillanatot figyeled és társaid lépteit, kiket nem ajánlatos elveszíteni, ha nem vagy elég tapasztalt, különben a barlang örökre magába zár. Szűk járatokon, tágas tárnákon mászol keresztül, néha félméternyi helyed van csupán, hogy átpréseld magad a túl oldalra.

Mi készteti mégis emberek ezreit a föld alá, még idő előtt? Erre csak annyit mondok, hogy én már értem a barlangászok dalát: "Aki nem látta még a csend világát, úgysem érti ezt..."