A szerelem kettős természete - vers

Megriaszt s megnyugvást ad
a szerelem kettős természete,
könnyed, mint a pitypang ernyős virága,
s letaglózó, mint egy fülledt nyári este.
Van, s még sincs igazán.

Megriaszt, hogy őseimtől eredő erőm
ily fesztelen adja fel állását,
s hagy magamra oly gyámoltalanul,
mint anyja a sűrűben lapuló gidát.
Felszít, s éppúgy elcsöndesít.

Bár büszkeségem mélyről fakad,
S vak konokság kíséri,
Melletted alázatot gyakorol,
Egy bohókás gyermek kedvét idézi.
Vad marad, ám szelídül.

Megszeppent modorod dacára,
mi morajlása Kárpátoknak,
hogy nyugalmad hófödte fennsík,
min csak a szél s a fák suttognak.
Határtalan, s olykor határolt.

Léted könnyű oldószer, mely
hangtalanul bízni tanít rejtett
gesztusokkal, s szeretni bátorít
soha ki nem mondott szavakkal.
Ott függenek két ember között.

Megnyugtat, hogy létezel, s
Elég csupán szemedbe néznem,
Hogy az univerzumok születését,
Akár, ha csak egy gyerek is, de értsem.
Könnyű, de oly bonyolult.

Mi egy pillanat
a végtelen természetnek?
Nekem egy pillanat veled
a végtelent nyitja meg.
Hol ér véget?

Mikor váltál részemmé, te
Törhetetlen és törékeny
Éteri-halandó múzsa, te
Gyönyörű és tökéletlen?
Antagonista vonások.

Mi elválaszt minket egymástól:
Milliomnyi atom és gondolat,
Míg én parázslok, tűzed után
a hamuból egy erdő rügyet bontogat.
Míg én fűszálak közt neszezek,
te orkánként tombolsz a vidéken,
s mikor én még csak eredek, te
hömpölyögsz keresztül világokon és eszméken.