Az utolsó mesemondó
részletek
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ott, hol tán már csak a kurta farkú malac túr, egy szép őszi napon olyan izzasztó lett a helyzet, mintha a Nap vigyorgott volna telten, közvetlenül mellettem. Mert hát, kizárólag a kaland kedvéért, aláereszkedtem Sárkányországba, ahol háromfejű bestia várt rám, s amint meglátott, tüzet köpött felém. Nohát, én se voltam ám rest! Magam elé kaptam tükörfényű pajzsomat, és visszavertem a sárkány támadását. Akkor ő kitárta hatalmas halványvörös és narancsszín szárnyait, melyek még az eget is eltakarták fölöttem; kitátotta óriási száját - mind a hármat -, s már újra nekiesett volna tüzet okádni, amikor megelőzve tervét, odaszóltam neki.
- Hej, te sárkány! - Az óriási lény egyszerre becsukta három száját, és kíváncsian rám pillantott. Élénksárga szemeiben - mind a hatban - érdeklődve ültek fekete pupillái. - Mi okból bőszültél így fel, amikor még azt sem tudod, ki fia-borja volnék?
Akkor a fejek összenéztek, és a sárkány elgondolkodva leült. Karmokban végződő, iszonyatos mancsába fogta egyik szélső kobakját, és csak töprengett, töprengett oly sokáig, hogy ezután gond nélkül elsétálhattam mellette.
Tovaszöktem hát Sárkányország aranytól és ezüsttől csillogó kapujából, amely a meredek, sziklás hegyoldalban állt. Fiatalabb kori elképzeléseimmel ellentétben az országban nem felperzselt föld, elszáradt növényzet és kopár kőhalmok fogadtak. Smaragdként tündöklő rétek, borostyánként hajlongó erdők övezték az utat. Az út hosszan, nagyon hosszan vezetett keresztül a vidéken - tán valahol a horizonton érhetett véget. Megálltam egy dombon, ahonnan visszanézve még láttam, miként gondolkodik a háromfejű kapuőr, és elbámultam a végtelenbe. Lenyűgöző volt, soha olyan szépet még nem láttam! Pergelt cukor és karamell illata szállt a levegőben, s az itteni furcsa dalos madarak éneke is szirupos volt. A szél különös dallamot játszott. Egyszerre lassú és intenzív melódiát, s mintha saját nevem visszhangzott volna benne.
Érdekes.
Álltam ott, és egyre csak tűnődtem, hasonlóan a sárkány három fejéhez, s e világ egyre többször szólongatni kezdett. Zúgtak a fák, morajlottak a folyók, süvített a szél; végül már minden az én nevemet harsogta, oly eszeveszetten hangosan és közelről, mintha...
- Luca! Luca! Kislányom, legyél szíves végre idefigyelni, vagy eredj ki az óráról! - rikácsolta Kiss tanárnő a fejem fölött olyan hangerővel, hogy még az Üveghegyben is repedések keletkeztek volna tőle.
Miután magamhoz tértem e hirtelen hanghatástól - kizárhatatlanul árasztotta el a tudatomat -, sóhajtottam egyet, hogy elmém összeszedhesse magát. Nem, sajnos ez egyértelműen nem Sárkányország varázslatos világának hangja. Jóllehet a körülöttem kacagó osztálytársak voltaképpen sárkányok is lehetnének, némelyiknek a szája, hasa is éppen akkora, mint egy tűzokádónak, amely lenyelt egy egész birkanyájat.
Odahaza Anyuék már rakodtak a kocsiba. Mackót és Pockot átvitték a szomszéd Lili néninek, aki olykor ránk is vigyázott. Meglehetősen kedvelte Mackót, Pocokhoz inkább nem nyúlt, ha nem volt muszáj. Mikor először kértük meg Anyuval, hogy vigyázzon rá két napig, majdnem az asztal tetejére ugrott a kis bundás egértől. Aztán belátta, hogy Pocok nem tud kijönni a terráriumból, és jobbára alszik, vagy a forgácsjárataiban ténykedik, így nem is fogja látni. Közelebbi kontaktusra pedig nincs szükség azonkívül, hogy bedob neki pár szem magot vagy gyümölcsöt.
Felszaladtam a szobámba letenni a nehéz iskolástáskámat, felvettem a legkényelmesebb utazóöltözékemet, és a hátamra kaptam csurig megtömött hátizsákomat, majd a kisebbiket, amelyben az elemózsiám volt, a csuklómra akasztottam. Mint egy Everestre készülő serpa, úgy baktattam az autóhoz.
Te jó ég, milyen nehéz volt az a zsák! Mégis odafenn ültem a griff mellett, és csak bámultam le a világra; oly szép volt és határtalan, én meg annyira elvesztettem az eszemet az utazástól és Nagyapa viszontlátásától, hogy alig fél órával indulás után már az ablaknak borulva aludtam.
Nem ébresztett fel se bukkanó, se kátyú, se az, amikor megálltunk pihenőt tartani. Jóllehet ha Annán múlik, egész úton vitatkozunk, hogy meddig maradunk Nagyapánál. Ő jobb szerette volna, ha csupán néhány órát töltünk ott, az Isten háta mögött, míg én teljes szívemmel azért imádkoztam, hogy engedjenek ott maradni örökre. Érdekelt is engem az iskola vagy a nővérem fintorgása! Mackó is élvezné a falusi légkört, ebben biztos voltam. Kacska, rövid lábaival ugrálna a magas fűben nyáron, ősszel meg hempergőzne a falevelek között. Tán még Pocok is többet szemlélődne alvás helyett, ám erre nem vettem volna mérget.
A majd nyolcórás utazásból ötöt félig összekucorodva az ülésen, alvással töltöttem. Csak nagy ritkán mocorogtam, éppen annyira, hogy elgémberedett tagjaimat más pózba rendezzem. Aztán ahogy közeledtünk, talán a tudatalattimnak, talán Nagyapa táltosainak köszönhetően, de megébredtem. Persze lehet, hogy inkább a friss levegő költött fel, mely beszökött az ablakon, és kavarogni kezdett az utastérben, mire Anna magára húzta takaróként a szövetkabátját, és nyafogva könyörgött Apunak, hogy húzza már föl az ablakot.
Nyújtózkodtam és ásítottam még egyet, mielőtt végleg hátrahagyott volna az álmosság. Kíváncsian az ablakra tapadtam, és néztem, miként haladnak el a dombok s a völgyek, a sárguló és őszülő erdők, kopár szántóföldek, még mindig zöldellő legelők, és hogyan követ a köd a távoli fenyvesek között.