A belső vad
részletek
Ropogott a friss hó a férfi bakancsa alatt. Mély nyomok maradtak utána. Meleg pára és füstfelhő burkolta be Wolfrik Launen arcát, Bércesháza rendőrőrsének épületéhez igyekezvén.
Elsétált az épület előtti villanypóznáig, hogy háromnegyedig szívott szivarkáját elnyomja a kuka hamutálcájában. A városi újság egy ázott példánya meredt ki a szemetesből, s Wolf szeme akaratlanul is megakadt a főcímen: "A Mezzúrokat ismét fölmentették". Alatta az újság további tartalmát taglalta a szöveg: Új szórakozóhely nyílik a Sétányon; Elhunyt a volt polgármester; A Maják megjósolták - a hívők félnek: eljött a világvége - Megint - egészítette ki magában, s megakasztva ezen abszurd jövendölés köré csoportosuló gondolatait, az őrsre nézett. Tudta, mire vár, s hogy hamarosan megpillantja majd az ajtóban a hófehér hajzuhatagot azzal a pajkos vigyorral együtt, amivel őszintén tudatja, mennyire nem érdekli, hogy újfent behozták a rendőrségre.
Hóka Lorát csakis azzal a szándékkal hozták be minden alkalommal, hogy végre kibékítsék ellenségével: iskolatársával, Kovács Zsanettel, aki előszeretettel zaklatta az alsóbb éveseket és a nála gyengébb diákokat. Egyetlen akadályba ütközött kedvenc ténykedése során: Lorába.
Wolf, ha nem ismerte volna a lányt, akkor is megfordult volna a fejében, hogy Lora miként rendezheti le ezt a beszélgetést ebben a pillanatban.
Az irodában egy csattanás hallatszott, ahogy feldőlt Lora mögött a szék. A lány az asztalon kötött ki, mely meg sem mozdult alatta. Tökéletes egyensúllyal guggolt rajta, mint egy ugrani készülő nagymacska. Hófehér haja az arcába omlott; mindaddig nem nézett fel, amíg a hadnagy szólongatni nem kezdte. Akkor egészen lassan a falhoz húzódott hadnagyra és Zsanettre nézett. Írisze élénken ragyogott, arcának izmai néha megrándultak. Elrugaszkodott az asztaltól, egyenest Zsanett elé érkezett a falig lökve őt a rendőr mellett. Keze a nyakára szorult, teste a hideg felülethez préselte a nála súlyosabb lányt.
Széll Zsolt hadnagy először szembesült a ténnyel, amit nem tartalmazott Lora aktája. A lány ugyan próbált őszinte lenni hozzá a sokszor kínosra sikeredett beszélgetéseik alatt, ám a hadnagy nem látta szükségét egy pszichológus bevonásának. Most azonban olyasminek lehetett szemtanúja, amiről még a tapasztalt szakértők sem mernének biztosat állítani. Látta, ahogy Lora beszélni kezd Zsanetthez, a szavait nem értette tisztán, de az a földöntúli, lidérces, mély hang, ami elhagyta a lány száját, az agyába szivárgott, és biztos volt benne, hogy rémálmaiban évekig kísérteni fogja.
- Rémisztő, mire képesek az emberek a fajtársaikkal, nem igaz? - Arcuk szinte összeért; a csapzott barna haj és a hófehér tincsek már-már összevegyültek. Zsanett idegesen kapkodta a levegőt, Lora kimért hűvösséggel suttogott tovább. - Igen, pontosan ilyen érzés, amikor téged készülnek kizsigerelni. Nem tudod, kivel állsz szemben. Honnan is tudhatnád, hogy ez a beteg, gyenge lelkű ember minden este sírva alszik el mindattól, amit korábban látott és átélt. Hogy nem tudná elviselni, ha megengedné magának azt a gyönyört, hogy egyetlen mozdulattal elroppantsa a nyakadat, és a testrészeidet az ősök hagyománya szerint az épület négy sarkára tűzze. Elképzelni sem tudod, mitől váltam azzá, ami vagyok.
Lassan eleresztette Zsanettet. Hátrébb lépett tőle. Háta mögött megtámaszkodott az asztalon, majd félrerántotta a fejét, ezzel kisöpörte szeméből tincseit. - Fuss! - sziszegte a foga között, vérszomjas tekintettel.
Zsanett, mit sem törődve a rendőrrel, lekapta kabátját a fogasról, és feltépte az ajtót.
A férfi Lorára nézett. Becsukta Zsanett után az ajtót, és csípőre tette a kezét. Visszanyerte bátorságát látva, hogy Lora szó szerint egy hétköznapi lánnyá zsugorodik újra.
- Ez lenne a Védelmeződ? - tudakolta. - Mit csináljak most veled?
- Úgyse tudnak olyat tenni velem, amit ne követett volna már el valaki... kivéve, ha megölnek. - Hangja újra emberien szólt, szemének borostyán árnyalata kékesszürkévé vált.
Zsolt megrázta a fejét és odahúzott egy széket; leült a lány elé. Fekete szeme elnyelte Lorát. - Jövő héten áthelyeznek a megyei kapitányságra. Onnantól kezdve nem lesz, aki tudna itt a... szóval rólad. Azt javaslom, többet ne keveredj verekedésbe.
- Azt kéri, hogy hagyjam magam?
- Tudom, hogy érzel ezzel kapcsolatban. A mobbing súlyos pszichikai bántalmazás, esetedben is látszik a hatása...
- A fehérségemre céloz?
- Nem, Lora, nem az albinizmusodra értettem.
- Persze, hiszen tudja, hogy csak részben vagyok az. - Mélyen felsóhajtott, mielőtt a lényegre tért volna. - Hadnagy, engem az évekig tartó kínzás tett szörnyeteggé, nem az iskolai bántalmazások...
- Ha mondanivalód van a rendőrség számára, most mondd.
- Nem tehetem. Még az orvosok véleménye is megoszlik erről, hogy hihetne nekem bárki... más?
- Akkor szóba se hozd; mindketten megüthetjük a bokánkat.
A hadnagy az ajtóhoz lépett célozva, de keze megállt a kilincsen, és visszafordult a lányhoz.
- Felhívtuk az apádat, ahogy kérted... Ne hazudj többet a rendőrségnek! Ha a barátod nem ártott neked, nincs mitől félnie. - Kitárta az ajtót, állával pedig a kijárat felé intett.
Wolf, az állítólagos apa, egy ideje már az épület előtt állt a hóesésben. Karját szorosan maga köré fonta, fejét szürke, kötött sapka védte. Türelmesen várta ezt a pillanatot, s ahogy gyanította, Lora valóban egy csintalan mosollyal nyugtázta a történteket.
- Kapj el! - csengett a gyermeki felszólítás, s a kislány a játék hevében kipirosodva, újra futásnak eredt.
- Várj! Várj! Ne fuss el!
Társa csupán szárny nélküli barokk angyal volt. Hosszú, barna hajjal, mi úszott utána, ahogy kapkodta a lábát. Nem érhette utol a könnyedléptű tündért. Az alkony színeire festett tincsek mind messzebb kerültek tőle. Kezét előre nyújtva szaladt, hogy legalább megérinthesse őket, de minden igyekezete ellenére lemaradt. Végül megállt. Csüggedten leült a fűbe, és duzzogva karba tette a kezét.
A vörös hajú kislány visszament hozzá. Elállta a napot fölötte és lenézett rá.
- Nem kéne ilyen könnyen feladnod - jegyezte meg csöndesen. A duzzogó nem törődött a másik szavaival, elfordult tőle. - Ne játszd ezt, nem érsz el vele semmit. - Csóválta a fejét, majd a törökülésben morgó kislány felé nyújtotta a kezét. - Gyere inkább, és máskor ne add fel.
A kis barokk angyal rögvest elfogadta a kinyújtott kezet, s azzal a lendülettel, amivel játszótársa felhúzni igyekezett őt, lerántotta maga mellé. Nevetésben tört ki, ahogy a lány elfeküdt mellette a fűben.
- Soha nem adom fel! - vigyorgott rá kirívóan. Fölpattant, s egy öreg bükk felé vette az irányt.
- Te csaló! - vetette oda a vörös tündér. Felszökkent ő is, hogy utána iramodjon.
A lány a fa egyik alsó ágán lógatta már a lábát és kiöltötte a nyelvét, mikor társa odaért alá.
A vörös fonatok lassú igyekezettel kezdtek fölfelé mászni. Kicsiny kezeivel néha hiába próbált biztos fogást találni, a fa törzse majdnem teljesen sima volt - megmászhatatlannak tűnt. Cipője meg-megcsúszott az alig barázdált felületen, ujjaival pedig úgy szorította azt az ágat, amire rátalált, hogy belefehéredtek a bütykei. Már másfél méterrel volt a föld fölött, de nem talált másik görcsöt vagy elég erős ágat, amire léphetett volna. Fél lábon egyensúlyozott, mialatt egy kézzel szorongatta az ágat. Fáradni kezdett a karja, s mivel visszafelé se ment a lépés, maradt az ugrás...
A távolság méregetése közben azonban lecsúsztak ujjai a gallyról. Ijedt sikkantás hagyta el a száját, de mielőtt leeshetett volna, egy kéz fonódott a csuklója köré. Az angyallány lábával átfogva az ágat, melyen ült, fejjel lefelé mosolygott - tartotta őt. Hosszú barna haja lógott körülötte; most a lemenő nap egybeért a földfelszínnel. Segítve társát, felhúzta, majd egy könnyed mozdulattal ő maga is visszamászott.
- Sose szokom meg - pihegett még a tündér az ijedtségtől.
A szélesen vigyorgó kislány fél perc múlva megint elengedte magát, és fejjel lefelé fordult a fáról. Felszabadult kacarászás szakadt ki belőle, mikor meglátta játszótársa sápadt arcát. Visszatornázta magát mellé. - Te jó ég! Ezt ne csináld többet! - nézett az angyalra hatalmas szemével.
- Ne félj, én mindig vigyázni fogok rád.
Szorosan megölelték egymást. Orcájukat a nyugovóra készülő nap felé fordították, amely lassan bukott le a birtokon túli erdők mögött. Madarak dala visszahangzott a fák között, ahonnan rövidesen kikúszott a sárga fény.
Vaslábú ágya nyöszörgött az angyallány alatt; csak a sötétség vette őt körül. A szobában három másik gyermek aludt a falak mellett. Meglehetősen kicsi volt négyüknek ez az álmokkal és vágyakkal telehintett helyiség, melyben pónilovak, tündérek és hercegnők helyett édesanyák és testvérek, nagymamák mézeskalácsa és némi szeretet álomképe lengte be a teret. Egy otthoné, amelyben karok ölelnek, és esti mese altat.
Barna haja legyezőszerűen terült szét a párnán, ahogy éberen bámulva a plafont, egy dalt hallgatott a közös walkmanen. Számtalanszor visszatekerte a szalagot, hogy újra meg újra belesajdulhasson szíve a szövegébe: "Megléptem az első héten / Mert nem bírtam, nem bírtam tovább / Hogy a gép kívánjon minden este / Jó éjszakát. / Szánkó csengőkkel télen / Úgy, mint a mesében / Hattyú a tóban / Kastély a hóban."
Bűzlik a szoba. Émelyítő szag terjeng körülöttem... vagy belőlem árad... nem tudom biztosan. Túl közelről érzem. A szemem elnehezült. Bárhogyan is próbálom, fáradt vagyok, nem tudom nyitva tartani.
Lépteket hallok. Valaki szalad. Kicsapódik az ajtó. A huzat felém sodorja a szagot; úgy érzem, felfordul a gyomrom. Élénk fény gyúl a szobában. Aztán apám felüvölt. Haragos és kétségbeesett egyszerre a hangja. Hallom, ahogy tesz egy lépést felém, miközben szitkozódik, de nem ér mellém. Valami visszatartja attól, hogy menten felrángasson és kezet emeljen rám.
Mi történt? Mi ez a szag? Megpróbálok föltápászkodni. Visszacsuklom. A fejem koppan a földön, és belém hasít a fájdalom. Odakapok. A kezem, mintha nem akarna egyből elválni a hajamtól. Mi a fene ez? A hajszálak a tenyeremhez tapadnak. Az orromhoz emelem a kezem, s mintha odébb tudnék ugrani a saját testrészemtől, hátra vetődöm, amennyire a riadtságból erőt nyerek.
Mi a franc ez az egész?
Apám nevet. Hallom azt a kárörvendő, de rémült hahotáját. Elárulja őt. Fél. Mit fél... retteg! Sosem hallottam még így nevetni.
- A rohadt életbe. A rohadt életbe... ez a gyerek tönkretesz. Ezek megölnek. Hajnalra mindkettőnket elásnak. Elvisznek, és a disznóknak adnak. Minden csupa vér, a fickó meg... nyitott torokkal fekszik a lakásomban. Hogy volt képes erre? Most mit mondjak nekik? - oda- vissza járkál a pár négyzetméternyi térben.
Hallom, ahogy eluralkodik rajta a kétségbeesés. Tudja, hogy nincs menekvés. De mit tettem? Azt mondta... te szent ég - fölgyorsul a pulzusom, ahogy utólag felfogom a szavait. Te jó ég, jó ég... Kényszerítve magamat, kinyitom a szemem. Apám a fejét fogja. Villog a szeme, mikor rám pillant mászkálása közben. Körbekémlelek a zöld falú szobában, majd a tekintetem közvetlenül előttem akad meg.
Remegés szánt végig a gerincemen, érzem, ahogy a végtagjaim elkezdenek kihűlni. Normál esetben talán sikítanék, de megfagy a levegő a tüdőmben. Kapkodni kezdek érte, ahogy elszorul a torkom. Egyetlen hangot se vagyok képes kipréselni magamból.
Ahogy erőmből telik, felküzdöm magam ülőhelyzetbe, és egyre messzebb tolom magam. Hátra, egészen az ablakpárkány alá. Apám visszatér a szobába... mikor ment ki? Hol őt, hol az élettelen, vértócsában megmerevedett testet figyelem. Furcsa pózban halt meg. Féloldalt fekszik. Egyik keze a háta mögött, mintha épp egy hölgy felé nyújtaná, hogy kisegítse a kocsiból, de felteszem sose tett ilyet. A másik a feje mellett. Az arca a plafonra mered, fintorgó képet vágva. Megborzongok. Ezt biztos, hogy én tettem? De miért nem emlékszem semmire... egyáltalán... ki ez a férfi?
Mikor ismét fölnézek, egy ököllel találom szemben magam, és visszaájulok a padlóra. Szerencsém, hogy apámnak van most nagyobb gondja is, mint az én nevelésem. Reménykedve, hogy valahol máshol ébredek fel, elcsitítom magamban a remegést, miközben visszazuhanok elmém sötétjébe.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de mire magamhoz térek, már fekete ruhás férfiak lepik el a lakást. Sokféle nyelv szavait hallom. Időbe telik, mire felfogom, hogy a legtöbbjük magyarul beszél tagadhatatlan akcentussal. Nyüzsögnek és üvöltöznek apámmal. Ő csak szabadkozik, menteni próbálja magát. Az egyik fickó különösen jómódúnak tűnik. Fekete öltönyben és... a fenébe... ahogy a fénybe fordul, vonásai ismerőssé válnak.
Othello - végem van.
Észreveszi, hogy magamnál vagyok, és őket nézem. Apám vállát cseppet sem kedvesen meglapogatva, ellép tőle és felém jön. Megáll a test mellett, majd leguggol hozzá, miközben rám pillant. Az arca megrándul, ahogy végignéz az áldozatomon. Biztos, hogy az enyém? Látom, ahogy kiül a fájdalom az ábrázatára. Világos szemeiben, mintha még könny is csillanna. Felsóhajt, egyik kezét a holtra teszi.
- Konrád. Te semmirekellő bolond. Hogy a fenébe ölhetett meg egy kislány? Sok mindent láttam már, de ez még gyermek. Nem tehette ő. - Szavait félig hozzám, félig az egykori Konrádhoz intézi.
Felém nyújtja a kezét, s én engedelmeskedem neki. Négykézláb odakúszom, akár egy kutya. Mikor elég közel érek, átnyúl Konrád fölött, tűrhető durvasággal belemarkol a hajamba, és fölemeli a fejem.
Újra a bőröm alá hatol a remegés, nem állom a tekintetét, de nem merek tiltakozni. Ujja az ajkam alá bújik. Megvonaglok attól a különös, borzongató érzéstől, ami e pillanatban áramlik rajtam keresztül. Végigsimítja a fogsoromat. Különösen a farkasfogaim érdeklik, kinézetre átlagosak, azonban élesebbek a kelleténél, de erről nem én tehetek. Ő is tudja, ki felel értük.
- Szóval, mégiscsak te voltál. - Következtetését valamiféle kínos kuncogás követi, melyben egyszerre van zavartság, tisztelet és hitetlenkedés. - Nos, a törvény az törvény - bólint, majd újra rám emeli azt az átható, kék szemét. - Vagy az apa vagy a lánya. Valaki felelni fog érted, öcsém. - Föláll a test mellől, ujjai végét összeérintve a konyha felé indul. Apámat eddigre már odakísérték. Négy férfi áll még az ajtóban várva, hogy jöhessen feltakarítani utánam. - Érdeklődve várom, ezúttal mivel hozakodik elő ez a senkiházi. Az a gyáva féreg képes eladni a lányát, csakhogy mentse a bőrét. Micsoda apa! - jegyzi meg, csak úgy magának.
Szavai még a fülemben csengenek, amikor két férfi megragad, talpra húznak és kitaszigálnak engem is a konyhába.