A belső vad II.
részletek
Áttetsző folyam burkolta be a kezét, elmosva éleit, mintha egy másik világ része volna. Kiemelte a vízből, majd lassan a felszínére simította a tenyerét. Hagyta, hogy a jéghideg bársony végigsimogassa bőrét. Újra és újra alámerítette kezét a patakban, mígnem reszketni kezdett. Vörösre dermedt végtagjait végül lerázta, és felkapta zacskóból rögtönzött neszesszerét a kőről.
Hűvös köd ült a hajnali erdőn. Az ágak között vízcseppek koppantak leveleken. A fenyő tetején holló gubbasztott. Nehéz szárnycsapásai susogva kavarták a levegőt, ahogy az égbe emelkedett, meglengetve az ágakat maga körül.
Rekedt kiáltozás törte meg a fagyos csöndet. Mintha egy házsártos öregasszony pörlekedett volna a kofával. A szajkó szárnyaival csapkodott, miközben elképesztően magas hangon nyilvánította ki nemtetszését az ember jelenlétét illetően. Wolf bosszús pillantást vetett a rikácsoló madárra, mialatt aláereszkedett az ösvényen. Bakancsa nedves lett, ahogy letaposta a dermedt füvet.
– Tán még ez a veszett dög is nekik kémkedik – morogta, miközben egy törölközőt nyújtott át Lorának, majd visszaindult az autóhoz.
Lora szótlanul követte. Megtörölte, és melengette a kezét a durva rongyban.
Látva, hogy távolodnak a fáktól, a szajkó ráunt a lármázásra, és felröppent.
A levegő szinte ropogott, friss volt és élettel teli. Magában hordozta az erdő illatát, a reggel mámorát és a hegyek néma eleganciáját. Ugyanakkor ott lappangott benne a félelem is. A kényszerű hátrahagyás lassacskán kibontakozó emléke, kilométerről kilométerre, napról napra egyre valóságosabbá és megállíthatatlanabbá vált.
– Gyere, egyél – szólt csöndesen a férfi, amikor Lora is felért a kavicsos útra. Műanyag dobozból fóliában sült krumplival kínálta. Teljesen kihűlt az éjszakai fagyban. Hidegen csupán a vaj és a só tette elviselhetővé. – Ígérem, ez az utolsó adag.
A lány leült mellé a csomagtartó végébe, és az ölébe vette a dobozt.
Lora neheztelt. Már nem csak a saját élete volt a tét, és e néhány naposnak indult kirándulás kezdett hetekké nyúlni. Gyűlölte magát emiatt. Csöndes maradt, talán csöndesebb, mint valaha volt. Az egyetlen dolog, aminek időnként sikerült feledtetnie vele a jelen helyzetet, az az utazás öröme volt. Olyan tájakon járt, amiket csupán könyvek lapjain láthatott korábban, s ez, ha nem is tartósan, de némiképp lelket öntött belé. Követte Wolf minden döntését. Valahányszor szóba került az újabb kisvárosok, helyek névsora, ahol talán biztonságban lehetnének pár napig, gondolkozás nélkül hagyta, hogy a férfi ösztöneiben bízva válassza ki a következő úti célt.
Gyűlölet és hideg veríték szántott végig a gerincén, amikor a fekete autó megállt a háza előtt. Márk szerény villája egy dombtetőn állva emelkedett a többi fölé a helyiek által csak villanegyedként emlegetett környéken. A városiak többsége csupán nézelődni járt erre, hogy megcsodálja egy másik világ hivalkodó motívumait. Átellenben a dombról, ahol Márk lakott, a Telepekre lehetett rálátni, míg a domb túloldalán erdőrengeteg terült el, a távolban pedig hegyek rajzolódtak ki. A villa a rend kedvéért a hegység irányába nézett, azonban Márk tekintete jobbára a Telepeken időzött.
Érezte, ahogy keserű nyál gyűlik a szájában, de azért csak intett az inasának, hogy engedje be apját. Othello türelmesen várt, pedig majd négy órája úton volt.
(...)
Az inas kitárta Othello előtt az ajtót, egy röpke kézmozdulattal beinvitálva őt. A sofőr a kocsiban maradt. Márk nem szerette autóstól beengedni a rokonokat, mint ahogyan az nagyapjánál volt szokás, éppen ezért ennek lehetőségét is körülményessé tette. Ha valaki az udvarában óhajtott leparkolni, annak egy, a városon kívüli, erdei úton kellett fölhajtania a beállóhoz.
A kaputól hosszú, kacskaringós lépcsősor vezetett föl a bejáratig. A zöld gyepet leszámítva Márk udvarában semmilyen növény nem volt. Se fák, se virágok, amik eltakarhatták volna bármerre is a kilátást. A terasz is a meredekebb oldalban volt kiépítve, vaskos márványoszlopokra alapozva.
Othello még csak nem is zihált a lépcsőzés után. Tekintélyt parancsoló volt és higgadt. Hosszú, világos kabátot viselt, amit a házba belépve sem adott át az inasnak. A fia által szinte patikamérlegen épített házban mindig fázott. A hall rideg volt és vakítóan fehér, a padlót márvánnyal burkolták, és a márványoszlopok mint valami óriások álltak minden helyiségben. Egy-két fekete-fehér grafika lógott a falakon, többnyire alig felismerhető aktok. Az egyetlen, ami színt vitt a nyomasztóan világos és egyszínű helyiségbe, a mennyezetig érő bárszekrény volt a gazdag árnyalatokban játszó italokkal.
– Ezer éve! – szólalt meg Othello, kilépve Márkhoz a fedett teraszra. A fiú nem reagált az apjára. A kilátás lenyűgöző volt, pár pillanatig mindketten menedékre leltek a távolban. A horizonton még derengett a nap erőtlen fénye, ami az estével keveredve mély lilássá vált. – Sosem értettem, kitől tartasz ennyire.
– Kímélj meg atyai voltod nehézségeitől! Kicsit elkéstél már.
– Nem áll jól neked ez a szerep, Márk. Dühös vagy rám, ahogy mindig is az voltál. Különösen édesanyád elvesztése óta.
– Őt ne keverd ebbe bele! Hiszen elfeledted emlékét is, ha képes lennél egy kislányt feleségeddé tenni. Ő tán pótolhatná számodra anyámat?
– Bolondságokat beszélsz! – hűtötte le. – Éppúgy nem pótolhatja őt senki, miként az én anyám helyébe se talált mást az apám.
– Akkor mi szükséged volna még rá? Számodra még mindig ő az első, egy szuka fattya…
– Akivel, ha emlékeim nem csalnak, te is elég jól elszórakoztál. A kéjenc nőddel együtt – tette hozzá, amikor Lotti felbukkant az üvegajtón túl a hálószoba felől. – Üdv, Lotti!
Nancy elfelejtette becsukni a száját, szinte félrelökte a férfit, hogy a házba rohanjon.
A nappaliban ott találta a nyomozót, amint a falnak dőlve, karba tett kézzel állt, vele szemközt a kanapén Liza kérlelhetetlenül zokogott, mellette ült Wolf a térdére borulva.
Rajtuk kívül Inge és Klaus is a szobában tartózkodott. Nancy látta már az idős, szikár férfit a kórházban, de akkor még nem kapcsolta össze Wolffal, noha tudta, hogy a férfi nevelőapja is Bércesházán él, s hogy ő mentette meg Lorát is, miután összetűzésbe keveredtek Hansszal.
Wolf nevelőapja néhány gyors vizsgálatnak vetette alá a férfit, amíg Wolf hisztérikusan odébb nem tolta Klaus kezét az arcától. Inge törékeny alakja, ősz fejével a fia és Liza között ült, átkarolva a nőt. Nancy csak közelebb lépve vette észre az idős hölgyet.
– Wolf!
Nancy odaugrott a férfihoz, és megölelte őt, mielőtt észbe kaphatott volna. Zavarában, s mert Wolf viszonozta a gesztust, gyorsan kibontakozott az ölelésből.
(...)
Wolf megrázta a fejét, Liza pedig ismét zokogásban tört ki. Artikulálatlanul kiabált valamit, Nancy úgy értelmezte a kivehetetlen szavakat, mintha Wolfot átkozná. Rókus ellökte magát a faltól, és Lizához lépett, aki addigra már Wolf felé mozdult, és kézzel-lábbal kapálózott, amiért Inge nem hagyta neki, hogy megüsse a fiát.
Rókus erősen magához vonta a nőt, csitította, mialatt az tovább vergődött. Végül Inge karon ragadta Lizát, gyengéden, mégis határozottan, hogy a hálószobába vigye.
Klaus utánuk ment. Mikor az ajtó becsukódott mögöttük, Rókus Wolfnak állt.
– Nem hiszem el, hogy nem tudod, mi történt! – förmedt rá.
Nem sokkal később Klaus ismét csatlakozott hozzájuk.
– Kapott nyugtatót – intett a szoba felé, majd leült Wolf mellé. Gondterhelten megvakarta a fejét, közben nevelt fiára nézett. – Figyelmeztettelek – dorgálta, de nyugodt maradt, amennyire a helyzethez képest lehetett. – Az a gyógyszer… Hiába való volt így a terápiád.
– A legkevésbé sem érdekel most az állapotom! – Nem nézett fel Klausra.